Végre valaki vette a bátorságot és pátosztalanította a Patetikus szimfóniát. Prokofjevet nem Alexander Toradze tolmácsolta, a beugró fiatal szólista viszont rászolgált az évtized legjobb muzsikusa címre. Kritika.

Fischer Iván stand up komikusokat meghazudtoló magánszámmal vezette be a tegnap esti koncertet a Müpában. Borogyin Igor herceg című operájából a Polovec táncokkal kezdte a BFZ az előadást. Ehhez felsorakoztak a Cseh Filharmónia Énekkar tagjai (karnagy Petr Fiala), akik Koncsak kán rabszolgáit és harcosait voltak hivatottak hangilag megtestesíteni.

Fischer parádés humorérzékkel vázolta az Igor herceg sztoriját, hogy valamennyire képbe kerüljünk, és csakhamar a befejezetlen opera 2. felvonásának fináléjába csöppentünk. Baster Keatoni faarccal adta elő mondandóját, ismételgette az opera nyelvtörőbe illő neveit, a közönség szakadt a röhögéstől, és közben megtudta, hogy a polovec kunt takar, ráadásul ebből származik a palóc szavunk.

Borogyin orosz népdalból és pszeudoorientális motívumokból gyúrt zenéje hatásos, és a szó legjobb értelmében eklektikus. A jelző ebben az esetben a zenei fantázia szinonimája, amely végletes érzelmeket ugraszt egymásnak. Legalább akkora szenvedéllyel festi az életet, mint amekkorával a halált vágyja. A hirtelen tempó és hangulatváltások nem csak a zenészeket (beleértve a kórus zseniális teljesítményét), de a hallgatóságot is kellőképpen bemelegítette Prokofjev C-dúr (Op. 107) zongoraversenyéhez és Csajkovszkij h-moll, Patetikus szimfóniájához (Op. 74). Mindkettő halmozottan eklektikus.

Úgy volt, hogy Alexander Toradze, a legnagyobb élő prokofjevista pianista ül majd a zongoránál. Vasárnap és hétfőn így is történt, kedden viszont családi okokra hivatkozva el kellett utaznia. Rejtély, honnan tudták ilyen gyorsan leakasztani ezt a zseniális, 28 éves fiatalembert, Andrej Korobejnyikovot, aki 19 évesen „az évtized legjobb muzsikusa” címmel végzett a Moszkvai Konzervatóriumban. Tegnap este címvédő játékkal bizonyította, hogy az elmúlt tíz évben sikerült rátennie még pár lapáttal.

Andrej Korobejnyikov

A semmiből előkúszó, melankolikus klarinétdallamra Korobejnyikov nem úgy csapott le, mint vércse a verébre. Billentésének varázsa komplexitásában érhető tetten: egyszerre energikus és lebegő, gravitáció és súlytalanság fizikai törvényszerűséget felülíró elegye. Korobejnyikov kalapált és csilingelt, a zenekarral olyan lazán bújócskázott, mintha már hetek óta a BFZ-vel gyakorolna. Fischer Ivánról közben nehéz levenni a szemem. Ritka élmény látni, hogy a zene nem a kottából, hanem a karmester pontos, egyértelmű, laza, elegáns, olykor burleszkszerű mozdulataiból íródik újra.

Csajkovszkij Patetikus szimfóniájának pátosztalanítását pedig egyenesen forradalmi tettnek tartom. Fischer gyakorlatilag újraértelmezte Csajkovszkijt. Az interpretációk többsége általában azon verseng, ki tud minél szélesebb és fájdalmasabb gesztusokkal megfelelni a mű élettől búcsúzó, szentimentális pátoszprogramjának. Az egész ráadásul meg van fejelve azzal, hogy ez Csajkovszkij utolsó műve, kvázi a végrendelete, a mester a bemutató után egy héttel már halott volt.

Súlyos teher ez az előadók vállán. Sokan úgy játsszák, mintha Csajkovszkij ott feküdne előttük a ravatalon. Pedig ebben a zenében minden az élet felé mutat. Fischernek volt bátorsága a mű sziporkázó életenergiáit felszabadítani. Sajátos tempói és hangsúlyai az interpretációk romantikus masszájába süllyesztett darabnak új körvonalait rajzolták meg. Humor, irónia a szarkazmusig srófolva a második tétel szokatlan, 5/4-es keringőjében, a harmadik tétel forradalmi, sosztakovicsos harci indulójában, amelybe akaratlanul is beletapsol a közönség egy része, mert olyan hatásos.

Fricska, mert Csajkovszkij utolsó műve lassú tétellel zárul. De abban a nagy tételzáró búsongásban Fischer egyszer sem enged a mindent elöntő szomorúságnak. A nagybőgő húrjain nem a szív utolsó dobbanásait, hanem az átlényegülés, az egyik létformából a másikba való átmenet misztikus hangjait halljuk.