Fotók: Tuba Zoltán - Origo

Ötévesen debütált a színpadon, felejthetetlen nyarakat töltött a Balatonon, iskolát alapított Írországban, tanít, fesztivált szervez, könyvet ír és hegedül, mint egy megszállott. Gwendolyn Masin hegedűművész portréja.

Csütörtökön Bartók I. hegedűversenyét (BB 48a) játssza Gwendolyn Masin a Müpa színpadán a MÁV Szimfonikusok partnereként. Az est programja a magyarok a nagyvilágban tematikára épül, Bartókon kívül Liszt, Rózsa Miklós, Doráti, Dohnányi szerepel a műsoron, és a szólistának is magyar gyökerei vannak.

Gwendolyn Masin sok generációs zenész családból származik, anyai ágon magyar. Öt évesen debütált a Zeneakadémia pódiumán, az élmény egy életre beleégett, és meghatározta egész pályáját. Magyar zenészek, sőt a magyar zene (Kodály, Bartók) formálta zenei gondolkodását. Nagymamája működtette az egyetlen olyan magán zeneiskolát Budapesten, amelyet a kommunista éra alatt csodával határos módon nem zártak be. A kis Gwendolyn mesés nyarakat töltött Balatonszéplakon, amikor szüleivel meglátogatták a nagymamát, akinek zongorajátékát álmodozva hallgatta. A zongorával ő is megpróbálkozott, de már öt évesen tudta, amikor ott állt a Nagyterem színpadán, hogy a hegedű az igazi szerelem.

Abban az élményben gyökerezik az egész élete. Az a vágy is, hogy tanítson. Michaela’s Music House, a hegedű varázsa címmel saját, kicsiknek és nagyoknak szóló módszerét könyvbe is foglalta. Bárhol koncertezik, mesterkurzusokat tart, és magát a koncertet is a tanítás részeként fogja fel. Tanítványait beavatja a próbafolyamataiba, hogy lássák, hogyan születik meg az egyéni stílus és játékmód, ami nem csak technikai, anatómiai vagy interpretációs, hanem pszichológiai kérdés is.

„A hangzás komplexitásának mibenlétébe szeretném beavatni a tanítványaimat. Szeretném nekik megmutatni, hogy zenésznek lenni nem pusztán azt jelenti, hogy profi módon bánunk a hangszerünkkel. Az a mód, ahogy zenélünk, életstílus, az életről vallott felfogásunk lenyomata. Minden diák más és más, és számomra óriási élmény, hogy segíthetek nekik felfedezni saját, önmagukhoz vezető útjukat. Az én megközelítésem a tanításban teljességgel az egyénre fókuszál.

Sokat segített ebben nekem a Kodály-módszer, amely nem csak egy metódus, hanem életszemlélet. Arra tanít, hogyan vívjuk ki magunknak a függetlenségünket. A legtöbb iskola évszázadokon keresztül arról szólt, hogy tanítványnak lenni annyi, mint utánozni a mestert. De ezzel csak klónozták magukat a zenészek. Az utánzás nem teremti meg az alkotáshoz szükséges szabadságot, és megfosztja a tanítványt a felfedezés örömétől” – avat be Gwendolyn a tanítás misztériumába.

És mi van azokkal a fiatalokkal, akik nem zenélnek? Mi lesz a klasszikus zenével, ha egyszer csak kihal a közönsége? Sajnos ennek aggasztó jelei mutatkoznak a koncerttermekben, ahol általában sokkal több a nyugdíjas, mint a fiatal.

Gwendolyn hosszan elgondolkodik. Szerinte valamennyi művészeti ág krízisben van. A klasszikus zene szeretete, ahogy valamennyi más művészeté, otthon kezdődik, az első pár év meghatározó élményei közé kellene tartoznia. Egy szülőnek nem lenne más feladata, mint hagyni, hogy a gyermeke fessen, rajzoljon, énekeljen, táncoljon. Soha annyi alkotásvágy nincs az emberben, mint életünk első éveiben. A szülők felelőssége, hogy ezt megőrizzék nekünk, hogy később tudjunk vele mit kezdeni.

Ő, aki sokat jár a világban, úgy érzi, a magyarok átlagon felül érzékenyek és nyitottak a zenére. Ezt meglepve hallom. Gwendolyn azt mondja, a magyarokban a kollektív tudás, a művészetek iránti érzékenység mintha erősebb lenne, mint másutt.  „Vegyünk egy példát” – mondja. – „Tud nekem olyan országot mondani, ahol zeneszerzőről vagy bármilyen más művészről nevezik el a repülőteret?” A liverpooli John Lennon reptéren kívül nem nagyon jut eszembe más. Végül is már Lennon is klasszikusnak számít.

Amúgy Gwendolyn a tanítás mellett a fesztiválszervezés területén is meglehetősen aktív. 2006-ban alapította Svájcban a GAIA névre keresztelt, szóló- és kamarazenészek fesztiválját. Gaia, a föld, a világ a káoszból született a görög mitológia szerint. „Azért neveztem el így a fesztivált, mert komolyan hiszem, hogy a zene a világ fő mozgatóereje, ugyanúgy a semmiből, a káoszból születik, ahogy egykor a világ”.

Egy hegedűstől nem lehet nem megkérdezni, mit gondol a historikus játékmódról, a vibratóról és hasonlókról. Ő maga egyébként egy firenzei mester, bizonyos Lorenzo Carcassi 1761-ben készített hangszerén játszik. A művésznő lazán a kezembe adta a hangszert, hogy közelebbről is megcsodálhassam. Nagyon finom munka és bódító az illata.

Szóval Gwendolyn értékeli a historikus előadásmódot. Már csak azért is, mert a barokk zene energikus, ritmus- és érzelemgazdag előadásmódja sok fiatalt megérintett, hiszen olyan eleven és élő zeneként jelent meg számukra, mint a rock and roll. Ő maga is szívesen hallgat ilyen felvételeket vezetés közben, és szinte csápolni támad kedve egy-egy jól sikerült Vivaldi-darab közben.

Amúgy meg nagy ismerője a korszaknak, hiszen a PhD-je első részében a hegedűjáték történetéről értekezik. Abban nem hisz, hogy a barokk specialisták valamiféle zenei igazság birtokában lennének a modern hangszeresekkel szemben. És persze azzal sem ért egyet, amit a historikusokkal szemben szoktak érvként felhozni a modernisták, hogy ha Bach ma élne, elektromos billentyűre írna. Gwendolyn egyáltalán nem hisz abban, hogy a régi és modern hangszeres zenészeknek harcolniuk kell egymással. Van jó zene meg rossz zene. A jó zene megérint és megváltoztatja az életed, a rossz zene pedig egyszerűen unalmas.

A vibrato elég szakmázós kérdés. A legfontosabb, amit leszűrtem mindabból, amit a művésznő elmondott, hogy rengeteg változta és árnyalata létezik. Számtalan könyvet írtak ebben a témában az elmúlt 3-4 évszázadban, hogy a legismertebbet említsem, ott van például Leopold Mozart Hegedűiskolája. Manapság sokszor használják öncélúan a zenészek, gyakran nincs mögötte valódi gondolat, csak technikai tudás. Pedig Gwendolyn szerint a vibrato olyan, mint a fűszer. Csínján kell vele bánni.

Bartók zenéje különleges helyet foglal el a művésznő életében. Bachoz hasonlóan Bartókot nem is komponistának, hanem egyenesen építésznek tartja, aki katedrálisokat emelt hangokból. Szinte a rokonának érzi, hiszen a szülei annak az André Gertlernek az osztályában ismerkedtek meg egymással Belgiumban, aki 1925 és 1938 között háromszor lépett fel Bartók Bélával.

Gwendolyn a kortárs zene levegőjében nőtt fel. Nagyon fontosnak tartja, hogy a mindenkori előadók támogassák a kortárs zeneszerzőket, és minél sűrűbben adják elő műveiket. A kortárs zene szerinte abban különbözik a jól fütyülhető klasszikusokétól, hogy ez utóbbit, mint egy idegen nyelvet meg kell tanulnunk ahhoz, hogy élvezni tudjuk. Könnyeket potyogtatni egy szép dallam hallatán nem nagy meló.