Mi kell ahhoz, hogy valaki 39 évesen sztárkarmester legyen? Hogy a szárnyai alá vegye Simon Rattle és a néhai Claudio Abbado? Azt mondják, a tehetség csak 50 százalék, az érvényesüléshez kell még 50 százalék plusz. Daniel Harding 100 százalék tehetség, egyszerűen jobb, mint a legjobbak. A Londoni Szimfonikus Zenekarral a minap a Müpában adott koncertet. Schubertet és Mahlert játszottak úgy, ahogy talán még senki sem.

Daniel Harding Schubertje szokatlanul lassú tempójával hívta fel magára a figyelmet. Schubert 8.-ját nem könnyű kiszabadítani a közhelyek bilincséből. Az agyonjátszott darab dallamosságával sokszor csábítja a karmestereket a romantikus semmitmondás zsákutcájába. Harding már a tempóválasztásával is jelezte, szeretne kitörni a klisékből.

Az első tétel legelején a drámaiból a heroikussá fokozott csatakiáltásig jut el. A vonósokból indított dallam az oboa fájdalmas kiáltásán keresztül a zene bonyolult, ritkán hallható érzelmi részletgazdagságát tárta fel. A drámaiságot és a heroizmust Harding emelkedett enerváltsággal rendelte alá a létezés szomorúsága fölötti merengésnek, ami viszont drámaian feszült pillanatokat szült.

Harding, aki egyébként hivatalosan sosem tanulta a karmesterséget, úgy vezényelt, mintha tajcsizott volna. Tanúi lehettünk, ahogy a fizikai mozdulat hanggá vált, ahogy a szándék, a gondolat testet öltött. Hogy a zenekari hangzásnak minden rezdülése ebből a fiatalemberből áradt, ahhoz nem fért kétség. Lebegés, ez jutott eszembe a második tételt bevezető, lépegető nagybőgőpöncögés fölött sóhajtozó hegedűk és kontrasztáló kürtök hallatán.

A lebegés érzete megmarad a rusztikusabb táncos részekben, majd a fájdalmasan vigasztaló emlékezés során is. Harding ránk szabadította a szomorúság szellemét. Ha nekem valaki azt mondja, hogy egyszer megkönnyezem Schubert befejezetlenjét, kinevetem.

Emelkedett hangulatomat nem tudta megzavarni az sem, hogy a közönség egy része tapsikolt a Schubert szimfónia első és második tétele között. Lett volna helye az ovációnak, de ez most színtiszta tudatlanságból fakadt. A mellettem ülő gyomorbajos svéd úr kolbászszagot eregető, szünet nélküli böfögése is csak azért kezdett jobban zavarni a Mahler szimfónia alatt, mert sajnos helyet cserélt a feleségével, és közvetlen szomszédomként nem tudtam róla nem tudomást venni.

Bruno Walter az I. szimfóniát Mahler Wertherjének nevezi. Akár programzene is lehetne, hiszen Mahler életrajzából pontosan tudjuk, mire gondolt, amikor a darabot komponálta, sőt a weimari előadáshoz a tételek programcímeket kaptak. Az eredetileg öttételes szimfónia második tételét Mahler később kivette a kompozícióból, ezt a részt manapság önálló darabként, Blumine címmel játsszák.

Általában a négyrészes verziót adják elő, Harding is emellett döntött. Attól, hogy a szimfónia a Titán címet viseli (Jean Paul Titán című regénye után) nehéz elvonatkoztatni. Mintha a szimfóniának lenne egy hőse, központi figurája, mintha a zene az ő története volna. Olyan, mint egy gigantikus mese vagy példabeszéd.

Óriási várakozást ébresztett a hallgatóban a kitartott „a” hang, amely kijelölte a horizontot. Hajnal, ébredés, születés, teremtés, mindez ott feszült, lüktetett ebben a várakozásban. Madarak éledtek, és egyszer csak megszületett a dallam (idézet önmagától, a Vándorlegény-dalok második tételének dallama).

A második tétel alatt svéd szomszédom gyomorkorgása versenyre kelt a landler rusztikus ¾ ritmusával. A mahleri zenének ebben a tételben kolbászszaga volt, de sokkal mulatságosabb a zenéből kiérezni, mint a valóságban. Kétségbeesett pillantást vetettem a jobbomon ülő csinos szomszédomra, és reméltem, nem gondolja, hogy belőlem jön ez az alpári bűz. Közben a zene is egyre abszurdabb fordulatokat vett.

A harmadik tétel az üstdob halálos ütéseivel kezdődött, a nagybőgő egy frissen feltámadott hangján intonálta a János bácsi keljen fel (a franciáknál Frere Jacques) dallamát. A gyászzene zsidó népdalokat, klezmert idézett a klarinéton végigfutó dallamokkal. Bizarr, megdöbbentő látomás, melynek kereteit szétfeszíti az irónia.

Ha tényleg van titán, akkor a fináléban sebzetten tántorog a végső győzelem felé, és a diadalittas befejezésben állva marad. Mi viszont alig bírtunk ülve maradni, az ováció őszintén robbant ki a torkokból, és felülírt mindent. A gyomorból jövő kolbászszagot is.