Illusztráció korábbi előadásból
A Parsifal 2006-ban, az akkor induló Wagner-napok keretében debütált a Müpában. Zenekar, kórus, rendezés, szólisták és karmester összművészete a legfrissebb felújításban olyan jól működött, hogy leomlott a fal színpad és nézőtér között. Nem operaelőadáson voltunk, hanem szertartáson.
Ha agyonütnek sem értem, miről szól a Parsifal. Nem a sztori szintjén persze, azt azért össze tudom rakni. A nehézség abban áll, hogy Wagner utolsó operájának figuráiban több szimbólum van, mint hús-vér ember. Mintha alakjai ugyanazon nagybetűs ember különböző testrészei lennének, melyek a lelkéért harcolnak.
A zeneszerző Bühnenweihfestspielként határozta meg a Parsifal műfaját, magyarul – Dantét parafrazálva – tulajdonképpen isteni színjátéknak fordíthatnám. Görög dráma, középkori misztériumjáték, oratórium, opera, zenedráma? Mindez együtt és egyik sem. Inkább amolyan ökumenikus mise, szertartás, melyet Fischer Ádám karmesteri pálcával a kezében celebrált az MR Szimfonikus Zenekar és Énekkar (karigazgató: Somos Csaba), az MR Gyermekkórus (karnagy: Matos László, Kabdebó Sándor) és a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) élén.
Azért is tartom fontosnak felsorolni az összes nevet, mert az előadás ebben az értelemben is összművészeti produkcióként működött. Mindenki odatette magát rendesen, a sok apró, kidolgozott részlet kórusokban és zenekarban, nem beszélve a szólistákról, technikai értelemben is egységet, minden porcikájában azonos színvonalú produkciót teremtett.
Illusztráció korábbi előadásból
Ha azt mondom, ökumenikus volt az előadás, akkor ezúttal nem Wagner kereszténységből és germán mítoszokból kirakott eklektikus puzzle-játékára gondolok, hanem a konkrét fischeri előadás transzcendenst megidéző erejére. Fischer Ádám (szünetekkel együtt) röpke hat óra erejéig képes volt ablakot vágni szürke hétköznapjaink betonfalába, és elhitetni velünk, hogy nem csak ország, politikai kontextus, felekezeti hovatartozás (beleértve az ateizmust is) és biológia szűk keretei között lemerülésre ítélt akkumulátorok vagyunk.
A földi élet az emberi létezésnek csak egy dimenziója, útkeresés, bolyongás, melynek a végén valami izgalmas vár ránk. Nem pokol, nem purgatórium, nem is paradicsom, hanem új létforma. Az MR Szimfonikusok felvonásról felvonásra egy másik világ levegőjével pumpálták tele a Müpa légterét. Mindenkinek jutott egy szippantás a túlvilágból.
Felélesztették bennünk a túlnani iránti vágyat, amely mégsem vált az ittlét tagadásává. Sőt aláhúzta a földi élet jelentőségét, anélkül, hogy moralizált volna. A balga Parsifal figurájában az ittlét az együttérzés, az empátia szinonimájává transzponálódott. Mindezt Fischer Ádám képes volt úgy megszólaltatni, hogy egyetlen pillanatra sem vált patetikussá vagy szájbarágóssá, ez pedig már tényleg a csoda kategóriájába tartozik.
Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendezése és képi világa a legegyszerűbb toposzokat és színházi kellékeket használta. A fekete és fehér színű ruhák nem a rossz és jó egydimenziós, moralizáló harcára utaltak, jelentésük holdudvara megnőtt. Fekete és fehér inkább jin-jang-i értelemben működött, Parsifal egyik lábán fekete, másikon fehér tornacipőt viselt, magának a zenének diatonikus és kromatikus viszonyát is szimbolizálva.
A kórusok remekeltek
Lauri Vasar bilincsbe vert Amfortasa végig kitartott a szenvedésben, és amikor a végén, feltárván sebeit, piros festékkel kente össze magát, visszacsöppenve a wagneri polgári illúziószínház kulisszái közé, ez sem vált nevetségessé. A színészi jelenlét és a hangi kvalitás a jelek szerint bármit képes integrálni.
A Gurnemanzot megformáló 68 éves Matti Salminen az első és harmadik felvonást teljes egészében uralta. Hangja még mindig meleg, sokszínű, puha, de tud ropogni, mint tűzben a fa, és fenséges haraggal dübörögni. Bár maga Gurnemanz téved, hiszen első körben elzavarja az együgyű Parsifalt, nem ismerve fel benne az eljövendő megváltót, a hangja nem hibázik. A végén hatalmasat zuhan a sötétben, elbotlik a lépcsőben, ez nem a koreográfia része, a Müpa közönsége egy emberként aggódik érte, de aztán jön bicegve és meghajol. Remélem, gyógyító hatással volt rá a páratlan éljenzés.
Christian Franz mokány bambabéla Parsifalját nem volt könnyű elfogadnom. Tenorjának voltak gyenge pillanatai, de a harmadik felvonás végére mégis meggyőzött. Hartmut Welker varázslója, Klingsor zakója alatt meztelen felsőtesttel vagány öreg heavy metalosként nyomatta a gonoszságot. Baritonjának kopottsága ebben a szerepben nem hiányosságként jelent meg, hanem a démoniság kellékeként funkcionált.
Matti Salminen Gurnemanza mellett Petra Lang antik varázslónőkből és bűnbánó Magdolnából gyúrt Kundryja volt a legjobban felépítve. Színészként és hangilag teljes összhangban, feketében démonizált, őrjöngött, vörösben csábított, enyelgett és szenvedett, végül fehérben még a hallgatása is zeneként hatott. Csoda, hogy Parsifal ellen tudott állni a Kundry csókját előkészítő nagy monológ mély hangjaiból áradó mágneses rezonanciának. Én erre sosem lettem volna képes.
***
Nyerj jegyet a Müpába!
Küldd el válaszodat az alábbi kérdésre:
Mi a Parsifal műfaja Wagner meghatározásában?
A válaszokat beküldők között 2 db páros jegyet sorsolunk ki a Müpában megrendezésre kerülő Wagner Parsifal (2013.06.22 16:00) előadásra. A megfejtéseket 2013.06.17. 23:59 óráig várjuk a haraszti.barbara@origo.hu e-mailcímen.
A tárgyba ezt írd: Figaro_ Parsifal nyereményjáték. A kisorsolt játékosok e-mailes értesítést kapnak, amelyben egy linkre kattintva regisztrálhatnak a jegyekért, amelyet a Müpában az előadás napján vehetnek át az e-mailben ismertett módon.
A játékosok a játékban való részvétellel, azaz a megfejtés e-mailen való elküldésével elfogadják a lenti nyereményjáték szabályzatot.
A nyereményjáték szabályzatot itt olvashatod.
Utolsó kommentek