Sebestyén Miklós, Bo Skovhus, James Rutherford, Klaus Florian Vogt

Fotók: Művészetek Palotája

Kényes mű Wagner Meistersingere. Annyi nacionalista marhaságot hordanak össze benne, hogy nincs az a karmester és rendező, aki szó nélkül elmehetne mellette. Momentán sehol Európában, Magyarországon meg pláne. Kritika az opera premierjéről.

Wagner bravúrja, hogy tudott olyan vígoperát írni, amin nem lehet nevetni. Úgy semmiképp, ahogy a Sevillai borbélyon vagy a Falstaffon. Wagner nem szórakoztat. Miközben zenéjével elkábít, mert delejező ereje alól lehetetlen kivonni magunkat, az agyunkra gyúr. Meggondolkodtat.

A Mesterdalnokok valódi műfaja ezért inkább filozófiai esszé, dalban elbeszélve. A dal (művészet) mibenléte, mineműsége áll a fejtegetés epicentrumában. Hiszen létkérdés: nyelvében (dalában) él a nemzet. Mert eredetileg nem kevesebbről van szó, mint erről: „Ha szertefoszlanék a szent Római Birodalom, megmarad nekünk a szent német művészet”. A szent német mesterdalnak pedig megvannak a maga szigorú szabályai. Ha azokat felrúgják, hova lesz a rend?

Márpedig felrúgják. Jön Walter, a kivasalt yuppie a stolzingi Rózsadombról, meglátja Évát, az ötvös Pogner lányát, Éva is Ádámjára ismer őbenne, és máris beindul a tesztoszteron- és ösztrogéntermelés. Az ám, de Éva keze (meg miegyebe), és az öreg Pogner egész királysága csak azé lehet, aki a Szent Iván napján rendezett énekversenyből győztesen kerül ki.

James Rutherford és Klaus Florian Vogt

A szabályokat megtanulni ilyen rövid idő alatt képtelenség. Úgyhogy Walter előtanulmányok nélkül teszi próbára hangszálait. Az új dal azonban csak felháborítja a mestereket, különösen a szingli városi írnok Beckmessert, a régi dal és régi rend felkent papját, aki maga is pályázik Éva testére-lelkére. Hans Sachs, cipész, aki ráadásul valóban létezett és tényleg kora legjelentősebb mesterdalnokaként írta be magát a nagykönyvbe, pártfogásába veszi Waltert, majd addig ügyeskedik, míg mindent úgy nem rendez, hogy – majdnem – mindenkinek jó legyen.

Kivéve persze Beckmessernek, akiben Wagner nem titkoltan kora zsidó zenekritikusát, Eduard Hanslicket karikírozza. Michael Schulz, a rendező kényelmes mesterember. Wagner antiszemitizmusát nem feszegeti. Sachs és Beckmesser figuráját egydimenziósan, fekete-fehérben ábrázolja. Előbbi bölcs, a nép atyja, van füle az újra. A nürnbergi Buddhát az angol, falstaffi alkatú sörbariton, James Rutherford inkább énekli, mint játssza. Színészi teljesítménye medvetáncban kulminál, amikor tekintélyes sörpocakját hintáztatva fakalapáccsal a kezében szó szerint szétveri Beckmesser Évának szánt szerenádját.

Beckmessert a rendező egy idióta aktakukac szintjére zülleszti. A szerepet alakító Bo Skovhusból – gesztusokban és mimikában – szánalmas Mr. Bean alteregót farag. A dán karcos bariton – színészi képességeinek hála – ügyesen feszegeti a ráaggatott karakter határait, de kitörnie belőle, sajnos nem sikerül. Nem az ő hibája, hogy végül nem látunk benne mást, csak egy szimpla idiótát, aki megérdemli a sorsát. A jellemváltozás ezúttal mindkét részről elmarad, mindenki olyan, amilyennek első pillanatban megismertük. Mennyivel izgalmasabb mondjuk Katharina Wagner értelmezése, aki egyenesen megfordítja a szerepeket, Sachsból diktátort, Beckmesserből pozitív hőst csinál. Mellesleg a két főszerepet szintén Vogt (Walter) és Rutherford (Sachs) alakította.

Schulz nem él azzal a lehetőséggel sem, amit a zene tálcán kínál neki. Miközben ugyanis Beckmesser kézzel-lábbal hadakozik Walter von Stolzing, az őstehetség új zenei világa ellen, a lovag versenydala (Morgenlich leuchtend im rosigen Schein), amelyet Sachsnak tollba zeng, valójában semmi újat nem képvisel, pláne nem Wagner idejében, a beckmesseri bel canto koloratúrában dagonyázó dallamaival szemben. Sőt. „A Mesterdalnokokban modellszerűen karakterisztikus és stilárisan haladó éppen a tradicionalista Beckmesser pantomimje a harmadik felvonásban” – ahogy azt a Deathridge-Dalhaus szerzőpáros megjegyzi Wagner-monográfiájában.

Annette Dasch

Ugyanakkor Schulz aránytalanul sok geget pazarol mellékszereplőkre, például a Pintér Dömötör alakította éjjeliőrre. Bár rögtön hozzá kell tennem, Pintér figurája megérdemli a figyelmet: született karakterszínész, nemcsak míves basszusa, hanem énektudása előtt is le a kalappal. Hab a tortán, hogy az éjszaka szignálját is maga fújja, merthogy született harsonás.

Schulz érdeme azonban, hogy rendezése a zenei interpretációt igyekezett szolgálni, nem akart vele birkózni. Ötletesen használt hétköznapi eszközöket, széket Beckmesser járókereteként, színpadot a színpadon, és hajigált a nép például vécépapírtekercset, ami egyszerre vált a megszégyenítés és a humor forrásává.

Fischer Ádám életében először vezényelte a Mesterdalnokokat. A nyitány friss, szokatlan nagy lendülettel indult, az MR Szimfonikusok összhangzása a tuttikban itt-ott elmaszatolódott, olykor kicsit fojtottan szólt, de aztán hamar megteremtődött a hangzás melegházi klímája, és a fischeri-wagneri hipnózis működésbe lépett.

Az énekes sztárparádé azt hozta, amit valószínűleg mindannyian vártunk tőle. Klaus Florian Vogt Walterének plüsstenorja még jobban hangsúlyozta a Mesterdalnokokba visszacsempészett dallamosságot, bár olykor több levegőre lett volna szüksége. Kürtösként anno már végigjátszotta Wagner valamennyi operáját, amikor huszonévesen szintén zenész (énekes) felesége felfedezte a hangját. Színészi vénájának most nem adta különösebb tanújelét. Nem úgy a szuperszoprán Annette Dasch, az álnaiv hajas baba, Sachs „szellemi csemetéje”, aki több arcát is felvillantotta az este során.

Egyszer belőlük is mesterdalnokok lesznek

A (szünetekkel együtt) több mint hat órás mesterelőadás után mégis hiányérzettel távozom. A darab végén kulmináló nacionalista dumával az előadók nem kezdtek semmit. Miközben Fischer hallhatóan a szerelmi szálra fektette a hangsúlyt, érzelmi hőhullámokat keltett a zenekar élén, a végén mégis akkora fortéba torkollott a német nemzeti kultúra apoteózisa („Ha szertefoszlanék a szent Római Birodalom, megmarad nekünk a szent német művészet”), hogy hirtelen ijesztő képeket kezdtem vizionálni.

A rendezőnek mindössze annyi volt a hozzáfűznivalója, hogy két kis sráccal labdát passzoltatott egymásnak. Ez lett volna az ironikus ellenpont? Lássátok, mi lett a nagy német kultúrából?  Vagy szimpla önreflexió? Az egykori német nemzeti válogatottban ugyanúgy hívták az egyik hátvédet, Michael Schulz. Válaszok helyett egyre több kérdést generált bennem ez a Wagner-előadás, miközben a közönség jogosan tombolt. Mintha tényleg annak örülne, amire a zeneszerző egész munkásságát építette, hogy az életet csak a művészet képes igazolni.