Thomas Manntól származik a mondás, miszerint Wagner a pumpolás zsenije (Pump-Genie) volt. Tény, hogy egész életében többet költött, mint amennyit keresett, a pénz kifolyt az ujjai közül, soha egy fillért sem tett félre öreg napjaira, és ha nem volt más választása, női ruhában menekült a hitelezői elől.

A ránk maradt visszaemlékezésekből és levelekből kitűnik, a zenetitán valóban virtuóz lejmoló volt, nemigen akadt ember a környezetében, aki megúszhatta volna kölcsönkérés nélkül: Wagner pénzt kért a régi iskolai cimboráitól, a szabójától, az orvosától, a zenészkollégáitól, a milliomos Otto Wesendonktól, akit mellesleg fel is szarvazott, apósától Liszt Ferenctől, a bajor királytól, sőt még Bismarcktól is, persze sikertelenül. Hanjo Kestin amúgy egy egész könyvet szentelt Wagner pénzügyeinek.

Az antikapitalista hangmágus, aki a magántulajdont az ördög legügyesebb mesterkedésének tartotta, és úgy vélte, Éva nem a bájaival csalta lépre Ádámot, hanem azzal, hogy saját házat és gardróbszekrényt követelt tőle, szóval ez a Wagner tényleg máról holnapra élt, csak éppen, hála pártfogóinak, meglehetősen jól. Az iparmágnás Otto Wesendonck vagy II. Lajos bajor király mindig bőkezűen támogatta a zeneszerzőt, amit ő nem csak elfogadott, de el is várt tőlük.

Apropó, gardróbszekrény. Ami az öltözködést illeti, Wagner hasonlított nagy elődjére, Mozartra, aki szintén odavolt a legdrágább, legfinomabb kelmékből készült darabokért. (A témáról korábbi cikkünket itt találja.) Wagner ruhatárában exkluzív ingek, pantallók, felöltők, nyakkendők, sálak sorakoztak selyemből, szaténból, első osztályú állatbőrből. Bayreuthi házát is luxusigényei szerint rendezte be perzsaszőnyegekkel, kristálycsillárokkal, elegáns bútorokkal.

Martin Geck, Wagner biográfusa meg tudja érteni a zeneszerző szempontjait. „Elvégre II. Lajos tízszer annyi pénzt költött a lakatosára, mint amennyit Wagnernek juttatott. Ha innen nézzük, Wagner apanázsa nem is tűnik olyan soknak.”

Wagner háza Bayreuthban

Wagner egyébként csak élete utolsó éveiben jutott el odáig, hogy adósságok nélkül is képes volt fenntartani megszokott életszínvonalát. Sőt a Parsifal 1882-es bemutatójáért annyit kapott, hogy már arra sem maradt ideje, hogy elköltse. Fél évvel később szívroham végzett vele.

Mellesleg, ha Wagner nem költekezik olyan szertelenül, akkor sem lett volna esélye a meggazdagodásra. Geck kutatásai szerint a korabeli Németország nem volt éppen a zeneszerzők Mekkája. Wagner az egész Ring-tetralógiáért 10 ezer guldent kapott, és csak a Parsifalért sikerült ennek tízszeresét, 100 ezer guldent bezsebelnie, miközben ugyanebben az időszakban Párizsban Charles Gounod egy sokkal kevesebb munkabefektetéssel összehozott oratóriumért kapott ennyi pénzt.

Nem is beszélve a „kalmárlélekkel” megáldott Verdiről, aki első sikereitől kezdve a legmagasabb honoráriumokat alkudta ki magának, amelyeket aztán ügyesen befektetett. Verdi már a harmincas évei közepére gazdag embernek számított. Ha ettől kezdve egy fillért sem keres zeneszerzéssel, akkor is busásan megélt volna földbirtokainak jövedelméből.

Wagner viszont így panaszkodott apósának, Lisztnek, akitől szintén minden adandó alkalommal pénzt kunyerált: „Én már örök életemben lump maradok.” Ezért azonban zsenialitását, és főként környezetét okolta. „Máshogy működöm, mint az emberiség silányabbik fele. Hiperérzékeny idegrendszerrel vagyok megverve, ezért olyan fontos, hogy szépség, pompa és fény vegyen körül. A világnak ki kell elégítenie ezt a szükségletemet.” Elvégre, ahogy egy másik Lisztnek címzett levelében fogalmaz, „kétségkívül nagy pazarló vagyok, de azért ebből a pazarlásból mégiscsak teremtek valamit.”