Wagner hatása a filmzenére meghatározó, ha 100 évvel később születik, biztos bezsebel egy-két Oscart. Végül is opera és mozi közeli rokonságban állnak. Ahogy Tan Dun mondja, aki mindkét műfajban otthonosan mozog, és a Tigris és Sárkányért Oscart is kapott: az opera a film múltja, a film az opera jövője.

Wagnert már a mozgókép hőskorában felfedezték maguknak a filmesek. A walkűrök lovaglása 1915-ben jelenik meg először csatajelenetek kísérőjeként, a filmnyelvteremtők úttörője, David Wark Griffith Egy nemzet születése című mozijában.

Aztán a nemzetiszocialisták használják előszeretettel propagandacéljaikra, háborús híradások aláfestéseként. Később hallhatjuk Fellininél (8 és ½), Coppolánál (Apokalipszis most), John Landisnél (A Blues testvérek), Sam Mendesnél (Bőrnyakúak) vagy legutóbb A Karib-tenger kalózai-ról elhíresült Gore Verbinski animációs filmjében, a Rangóban.De használja Wagnert Charlie Chaplin, Alfred Hitchcock, David Cronenberg és Lars Von Trier is. A Melancholiában a Trisztán és Izoldát idézi.

Wim Wenderst pedig majdnem arra ragadtatta Wagner-rajongása, hogy ő rendezze az idei, jubileumi Nibelung gyűrűje előadást Bayreuthban. Végül aztán néhány hónappal ezelőtt lemondta a megbízatást, mivel sehogy sem tudott dűlőre jutni az ünnepi játékokat uraló Wagner-örökösökkel.

Ugyanakkor Wagner hatása a 20. század új művészeti ágára nem merül ki abban, hogy a filmesek felhasználták a darabjait. A wagneri zene és művészeti koncepció nagyon erősen hatott, és hat mind a mai napig a filmzeneszerzőkre. A vezérmotívumot mintha csak arra találta volna ki, hogy egy film szereplőinek karaktere vagy a történet egy-egy ismétlődő motívuma plasztikusabban jelenjen meg általa. Zene, látvány és szöveg egysége a filmművészetben sokkal inkább létkérdés, mint az operában. Bármelyik irányba billen el az egyensúly, a film koherenciája (összművészetisége) csorbul, míg az opera látvány nélkül, koncertszerű előadásban is teljes élményt képes nyújtani.

Wagner minden művészeti kifejezőeszközt latba akart vetni, hogy a közönséget a hatása alá vonja. Ez a több frontos letámadás nagy tömegeket vonz, ugyanakkor nagy tömegeket taszít. Sokak számára Wagner éppen ettől válik émelyítően, nyomasztóan erőszakossá. Le akar hengerelni, rád akarja erőltetni magát, és többnyire sikerül is neki, legfeljebb utána másnapossággal küzdesz, vagy éppen - Woody Allennel szólva - le akarod rohanni Lengyelországot. Lehet ezt elfelejteni? Woody Wagner elől menekül.

Lehet, hogy amire Wagner vágyott, az a filmművészetben valósult meg igazán. A Nibelung gyűrűje ősbemutatóján valószínűleg szívesen élt volna a vágás, a világítás, a számítógépes trükkökkel létrehozott díszletek, az akusztika 21. századi lehetőségeivel. Abban, hogy a befogadó valamennyi érzékszervére egyszerre kívánt hatni, hogy a zenét nem helyezte a szöveg és a látvány fölé, hanem csupán a mű egyik – a többivel egyenrangú – részének tekintette, Wagner jóval megelőzte saját korát.

Nem véletlen, hogy már az első filmzeneszerzők Wagnerhez fordultak inspirációért. Max Steiner, a filmzene atyjaként aposztrofált osztrák-zsidó-amerikai zeneszerző, számos egyéb mellett a Casablanca és az Elfújta a szél komponistája, maga is a wagneri vezérmotívum elvét tartja szem előtt, amikor a zenét dramaturgiai eszközként alkalmazza. Steinertől származik egyébként a mondás, miszerint „ha Wagner a mi századunkba születik, ő lett volna az első számú filmzeneszerző”. 

Van tehát egyrészt az a vonulat a filmművészetben, amely Wagner totalitárius diktatúrákhoz köthető monumentalitását ironikus ellenpontként alkalmazza. Ennek egyik legszebb példája Chaplin Diktátorának emblematikus jelenete, amikor a vezér a Lohengrin nyitányának néhány ütemére labdázik a földgömbbel.

Vagy az Apokalipszis most híres képsora, amelyben az amerikai katonák A walkűrök lovaglására indulnak helikopteres bevetésre egy vietnami falu ellen.

Vagy Fellini abszurd képzettársítása, amikor a 8 és ½-ben Wagner heroikus zenéjére vonulnak fel az elegáns ruhába öltözött, fonnyadó testű öreg hölgyek.

Fellini ráadásul megfejeli az egészet azzal, hogy a karmester figurájában jól felismerhetően Wilhelm Furtwangler német dirigenst, az egyik legjelentősebb Wagner-interpretátort parodizálja, aki a hitleri Németországot kizsolgálta, bár erről máig parázs viták támadnak. Szabó Istvánunk filmet is készített Furtwangler szerepéről. Ugyanakkor a jelenet második felében remek humorérzékről téve tanúságot Rossini Sevillai borbélyának nyitányát is beidézi, mint a fiatalság zenéjét. Ha van két zeneszerző, aki kibékíthetetlenül szemben áll egymással, az valóban Wagner és Rossini.

Wagner mostanság leginkább a posztmodern mítoszokban, science fictionökben és fantasykben él tovább. Hiszen akkoriban maga is törpékkel, óriásokkal, sárkányokkal, varázslókkal, mesterekkel és tanítványokkal operált, hősei éppúgy a bölcsek kövét keresték, és közben a jó és a rossz örök harcába keveredtek, mint Luke Skywalker, Harry Potter vagy Zsákos Frodó.

Ez is Wagner. Hallani, ugye?

Howard Shore, John Williams, Hans Zimmer nem produkálhatta volna ugyanazt a wagneri előzmények nélkül. Akinek túl bombasztikusnak, hatásvadásznak tűnik az Indiana Jones fúvós tobzódása vagy a Star Wars szférikus vonóshangzása, legjobb, ha egyenesen Wagnerhez fellebbez.

A Star Warsból végképp lehetetlen nem kihallani a wagneri gyökereket. Egészen konkrétan, kottaszinten kimutatható számtalan párhuzam.