A 2011-es bemutató (fotó: MTI/Illyés Tibor)

A Marton László rendezte Lohengrin a 2011-es Wagner-napokon debütált a Müpában. Akkor Fischer Ádám vezényelte az Operaház zenekarát, most Vajda Gergely kezébe került a dirigensi pálca. A vasárnapi felújításban a rendezőt kibúzták, az énekeseket és a zenekart brávózták.

Tény, hogy Marton Lászlónak alig valamit sikerült a színpadon képileg és pszichológiailag megteremtenie mindabból, amit Wagner korai operájának zenéje pazarló bőkezűséggel felkínál. Helyette szimpla politikai karikatúrát exponált, amely olykor saját paródiájába fulladt. De az is lehet, hogy pont ez volt a rendező szándéka.

Mert különben nem értem, hogy a biztonságiak (Smith ügynökök?) célszerszámmal és farkaskutyával miért keresik fontoskodva a lehetséges bombát Lohengrin és Elza nászi ágya alatt. Bármilyen helyesek is az ebek, általános derültséget keltve legfeljebb a Kántor nyomoz televíziós sorozatot idézik fel. Azt meg minek?

Lohengrin és Telramund lassított párviadala kínos, a játszótéren ötévesek hitelesebben forgatják a fakardot. Amúgy meg az egész tiszta ácsorgás, nem csehovi értelemben, sajnos. Szegény Marton László másodszor már nem is mer bejönni a színpadra meghajolni, mert a közönség egy része – az én soromban két idős úr – olyan vehemensen búzik.

Talán, ha gyerekszemmel nézem, működött volna a dolog. De ahhoz Martonnak gyermeki tudatállapotba kellett volna ringatnia. Erre viszont kísérlet sem történt, legalábbis nem vettem észre. (Ellenkező esetben én kérek elnézést.) Felnőtt szemmel viszont nagyon is értékeltem a második felvonás első jelenetében Telramund és Ortrud, a két főgonosz házastársi gyűlölködését. Már-már bergmani pszicho-szadomazóvá mocsarasodott az amúgy Verdi Macbethjét idéző kettős.

Na, de így legalább több jutott a fülnek. Amúgy is régóta vártam, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekarát végre idegenben halljam játszani. Megszabadulva a 19. századi akusztikai ketrectől, a Müpa zenekari árkából egészen más minőségű hang szállt fel, mint amit az Andrássy úton legutóbb hallottam.

A hegedűk által megteremtett álomszerű, transzcendes horizontot tágra nyitották a belépő fuvolák, oboák, klarinétok, a mélyvonósok szilárd alapot terítettek alá, majd felszakadt az ég a rezekig, a diadalmas harsonákig, aztán, mint valami csendes eső, visszahullt a hegedűkre mind.

Vajda Gergely interpretációjában felerősödött a mű archaikus rétege, félúton a romantikus opera és a zenedráma között olykor kiszűrődött a zenei kárpit mögül Gluck és Rameau francia nagyoperája.

Érdekes, hogy Marton László megfejthetetlen rendezése ellenére, amely csak úgy tobzódott a déjá vuben (ezt már tuti láttam valahol), tulajdonképpen az opera egész jól működött. Kovácsházi István Hattyúlovagja szimpatikus entellektüel, szellemi mivolta látszólag demokráciát, valójában azonban érthetetlenséget szül. Hiszen Elza, akinek megmentésére lovagunk megérkezett, önszántából szegi meg a neki tett ígéretet. Faggatja, mint Judit a Kékszakállút, aztán meg neki is ez lesz a veszte.

Persze, vannak Jonas Kaufmannok, meg vannak Klaus Florian Vogtok, meg van Kovácsházi, aki akkor és ott hangilag maximálisan kitölti a szerepet. Lehet szeretni. Néha kicsit nazális, de még jól is áll neki a vokális influenza. Ettől csak még líraibb, még szellemibb, pláne még emberibb a figurája. Mondjuk, amikor cipőjét lerúgva zokniban elhever a nászi nyoszolyán, abban van valami… hervasztó, na, de hagyjuk.

Ricarda Merbeth kedves Elzáját mintha csak rászabták volna. Ebből akár még igazi szerelem is lehetne. Merbeth szopránjában a természetes intonáció szívszorító. Már a hangszínének elhiszem, hogy minden igaz, ami kijön a száján.

Telramundot a bolgár Anton Keremidtchiev formálja meg – az egy vívójelenetet leszámítva – teljesen hitelesen. Gennyes, szánalmas alak, aki soha nem adja fel. Baritonja képlékeny, mint a viasz, tudatosan és gazdaságosan bánik vele. De nem olvadunk el tőle, mert fájdalmas, mint a rossz helyre szúrt akupunktúrás tű.

Az este sztárja – már csak a taps intenzitásából ítélve is – Linda Watson, a legendás Wagner-szoprán. Bőrszerkó és ostor nélkül is közveszélyes domina, vérfarkas, démon, boszorkány. A hangja süvít, mint a stílfűrész. Ő az egyetlen figura az egész operában és a martoni rendezésben, aki hitelesen válik önmaga paródiájává, színészileg-hangilag egyaránt.

Fried Péternek Henrik király megformálásáért semmit sem kellett tennie. Elég volt, hogy megzengette méltóságos, hipnotikus basszusát, az uralkodói attitűdöt a Honvéd Férfikar és az MR Énekkar együttes erővel sem tudta volna tőle elvenni. Pedig erő volt bennük, hatalmas. Együttes hangjuk úgy préselt a székbe, mint felszállás előtt a repülő. És Haja Zsoltot, a király hírnökét is öröm volt hallgatni. Mert kis szerepek is tudnak nagyot ütni.

Az Operaház zenekara végig kitartott. Vajda Gergely kézben tartotta a gyeplőt. Ha volt olyan pillanat, amikor mégsem, azt én nem vettem észre.