Leonard Bernstein egy évvel a halála előtt, 1989. november 20-án vacsorára hívta Jonathan Cott újságírót connecticuti házába. Bernstein ekkor már nemigen adott interjúkat. A vacsora jó hangulatban telt, az udvarias csevegés hamarosan intenzív, szellemes és mélyenszántó eszmecserébe csapott át. Születésének 95. évfordulójára könyv született belőle.

Tizenkét órán keresztül diskuráltak életről, istenről, művészetről, zenéről, pedagógiáról, pszichológiáról, politikai és spirituális kérdésekről – na és persze személyes témákról, a Lenny-féle őszinteséggel, kendőzetlenséggel és olykor kíméletlenséggel.

Bernstein (1918-1990) mesélt például arról, hogyan vitatkozott a 2. világháború után a Bécsi Filharmonikusokkal az antiszemitizmusról; hogy mennyire meglepődött, amikor kiderült, hogy az FBI 700 oldalas aktát készített róla; vagy amikor megtudta, hogy a Watergate-botrányba keveredett Nixon elnök szarházinak nevezte őt. Arról, hogy azért jött ki olyan jól a gyerekekkel, mert szentül hitt abban, hogy eredendően minden gyerekben benne rejlik a tudásvágy – és ez a meggyőződés végül is összekapcsolta őt a zsidó hagyományokkal; illetve hogy egy koncert szünetében szájon csókolta Michael Jacksont, aki nagy rajongója volt.

Bernstein hírhedt volt erről a szokásáról: bárkit, bármikor megölelt és szájon csókolt, ha az illető nem tért ki előle idejekorán. Nem tudni, hogy ez mennyiben függött össze szexuális beállítottságával, hisz köztudottan meleg volt. Egy anekdota szerint, amikor VI. Pál pápához ment audienciára, egy barátja táviratot küldött neki a következő szöveggel: „Lenny, ne felejtsd el, hogy nem a száját, hanem a gyűrűjét kell megcsókolni!”

Ebben is tökéletes ellentéte volt az emberkerülő Glenn Gouldnak, akivel Cottnak 15 évvel korábban sikerült két hosszú beszélgetést kieszközölnie, persze csak telefonon, hiszen Gould egy idő után közvetlenül nem érintkezett az emberekkel.

Bernstein és Gould viszonyát mi sem jellemzi jobban, minthogy legendás közös koncertjükön (Brahms 1. zongoraversenyét adták elő) Bernstein így fordult a közönséghez, mielőtt felemelte volna a karmesteri pálcát: „Gould Brahms-interpretációját nem igazán érzem a magaménak, de annyira lenyűgöző, hogy a zenekarral együtt úgy döntöttünk, belevágunk a kalandba.”

Részlet a legendás koncertből:

A beszélgetésmaratont Bernstein zenei illusztrációi szakították meg hébe-hóba. Hol egyszerűen csak énekelt a művekből, amelyekről szó esett, hol pedig feltett egy-egy lemezt a lemezjátszóra. A beszélgetés nyitányaként Sibelius 1. szimfóniáját, záróakkordjaként pedig Beethoven op. 131. vonósnégyesét, amelynek 60 vonósra átírt változatát 1977-ben vezényelte.

Érdekes módon az istenként tisztelt Mahlertől, akinek népszerűsítéséért oly sokat tett, ezen az estén Bernstein nem citált semmit. Mindenesetre az egyetlen partitúra, amelyet családja Bernstein mellé helyezett a koporsóba, Mahler 5. szimfóniája volt.

Egyikük sem tudta, hogy ez lesz Bernstein utolsó nagy interjúja. Mint ahogy azt sem, hogy beszélgetésük bőven szétfeszíti majd egy újságcikk kereteit. Bernstein azzal a gonoszkodó megjegyzéssel fogadta Cottot, nehogy olyan típusú kérdésekkel nyaggassa, minthogy ki a kedvenc zeneszerzője vagy melyik a kedvenc étele. Cott végül úgy érezte magát, mint aki sikeres analízisen esett át.

1990-ben a Rolling Stone magazin lehozta az interjú rövidített verzióját, amelyet a sajtó akkoriban olyan jelzőkkel illetett, mint „rendkívüli”, „sziporkázó”, „szenvedéllyel és pengeéles elemzésekkel teli”, „megdöbbentő", „reveláció értékű”. Az anyag nem hagyta nyugodni Cottot, úgyhogy 13 év után végre közkincsé tette a teljes verziót. December legvégén jelent meg angolul és németül, ki tudja, lesz-e szerencsénk hozzá a közeljövőben magyarul is.