Jeffrey Thompson és Szutrély Katalin

Fotók: Operaház

Jó évjárat volt az 1733-as, már ami az operatermést illeti. Händel az Orlandóval, Pergolesi a La serva padronával, Rameau a Hippolyte et Aricie-val jelentkezik. Slágerdarabok, melyek – a historikusoknak hála – máig a barokk repertoár megbízható darabjainak bizonyulnak. Utóbbi tegnap este debütált az Operaházban Vashegyi György vezényletével, Káel Csaba rendezésében.

Az Operaházban azt találták ki, hogy mostantól minden évadot barokk operával zárnak. Hiszen van hozzá saját historikus együttesünk, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus Vashegyi György vezetésével.

Az előadás igazából csak részben premier, két évvel ezelőtt kvázi ugyanebben a felállásban koncertszerűen elhangzott a Müpában. Ami új benne, az a színházi része. Rendező, jelmez- és díszlettervező, koreográfus és 3D animációs fényfestés fogott össze, hogy elvarázsolja a publikumot ezen a szürke júniusi szerdán.

A nyitány alatt Hans Solo vuki másodpilótájának érezhettem magam. Mielőtt a vetítővászonként szolgáló függöny felgördül, mintha csak a Millenium Falcon szélvédőjén bámulnánk ki, a világ képernyővédővé alakul körülöttünk, és mi fénysebességre váltunk. Vajon hová repít bennünket Káel Csaba?

Schöck Atala, Diana istennő

Fényévekre landolunk a jó ízléstől. A színpadot gigantikus képi közhelyek uralják. A 3D animációs fényfestés háborgó tengere, zöld növényvilága, a happy end virágindája vagy a pokol lávatüze gagyi illusztrációja csupán a mesének. Racine eredeti drámájához képest a librettóban már amúgy is alaposan lebutított történetből még ki lehetne facsarni valamit, egy pokoli szerelmi négy-, de legalább háromszöget.

A rendezés azonban mit sem tud a sartre-i igazságról, hogy a pokol a másik ember. A hátam mögött ülő testes férfi, aki folyamatosan rugdossa a székemet, mellettem a néni, aki megállás nélkül zörgeti nejlonzacskóját, a zajosan lopakodó későn jövők, az előadást folyamatosan kommentáló hölgyek. Ugyanezek az emberek a végén hatalmas ovációban törnek ki, és saját hangjukban gyönyörködve bravóznak.

Persze tulajdonképpen igaza van a rendezőnek. Valószínűleg csak mi akarunk belelátni komolyabb, mélyebb dolgokat a történetbe, a barokk opera viszont show-biznisz volt, szórakozás, nem katarzisszínház. Persze nem mindegy, milyen játékot adunk a gyerek kezébe. Bóvlit vagy artisztikusat.

A jelmezek többsége is egy kínai piac műanyag játékainak csiricsáré színvilágát idézi. Idétlen űrdisneylandbe csöppenünk, amelynek figurái a Csillagok háborúja újabb fejezeteinek alakjaival mutatnak közeli rokonságot. Filmeken szocializált szemünknek a látványvilág ingerküszöb alatti, ezért aztán unalmas. Máshol kell keresni a természetes színeket.

Rameau zenéjét kezdetben Harnoncourt és Gardiner, majd William Christie és Marc Minkowski tolmácsolásában abszolváltam. Amikor az első szünetben zenetudós barátomnak az Orfeo Zenekar színtelen, sápadt, artikulálatlan játékára panaszkodom, bár részben igazat ad, azt mondja, elrontott a sok cd-hallgatás. Jó, ebben igaza lehet, de Christie-t és Minkowskit többször is hallottam élőben, az ő játékuk plaszticitását, kromatikus sokszínűségét, elektromos vibrálását, merész tempóváltását Vashegyinél nem találom.

Jeffrey Thompson és Vizin Viktória

Vashegyi csak úgy odakeni a hangokat, nincsenek kidolgozva, megformálva, hiányzik a zenei gondolat, plöttyedt a tempó, szimpla kottaolvasásnak tűnik az előjáték és az első felvonás zenekari teljesítménye. Amikor a második felvonásban a barátja után pokolra szálló Thészeusz azért könyörög, hogy hazatérhessen, Vashegyi és csapata végre nem csak kíséri az énekeseket, hanem rezonál is rájuk. Egyre több a valódi szín a fuvolák és a vonósok játékában, a basszusszekció is komolyabban odateszi magát, úgyhogy a végére megbékélek a zenei produkció színvonalával, már csak az énekesek miatt is.

Ha valamiért, értük volt érdemes feláldozni a szerda estét. Szutrély Katalin Aricie-ja valóban hercegnő. Áradó hangjában van szenvedély és báj, kislányos ijedtség és érzéki vágyódás. Olykor szinte kitör a kliséből és – hangilag – valódi személyiséggé válik.

A Hippolyte-ot alakító Jeffrey Thompson, bár William Christie iskolájából került ki, mégis hiányzik belőle egy Paul Agnew hangszíngazdagsága, a lélektani rezdülések kulturált és hiteles megszólaltatásának képessége. A legmagasabb hangokat lenyeli, majd visszaköpi. Ezt olyan következetesen csinálja, hogy már-már koncepciónak tűnik. Magas tenorja (haute-countre) hisztérikus és affektáló, ezzel a korhűség követelményeinek nyilván eleget tesz. Ugyanezt szolgálja a két főszereplőre rákényszerített korabeli gesztusrendszer imitálása.

Míg Szutrély Katalin esetében a mesterkélt mozdulatok hercegnői mivoltának kontúrjait rajzolják, addig Thompson túlzásba vitt pantomimje saját maga idétlen karikatúrájává válik.

Finálé

Vizin Viktória mostohafiába szerelmes Phaedrájának szenvedélyes, freudi mélységeket feltárni igyekvő mezzója nagy pillanatokat tartogat az első felvonásban meg a harmadik felvonás elején (Ma fureur va tout entreprendre; Mais, pour l’objet de mon amour). A drámai hatásnak csak a műfaj korlátai és a rikítópiros, szárnyas-szarvas maskara szab határt.

A darabon végigvonuló apa-fiú szál (Neptunusz-Thészeusz-Hippolütosz) szinte teljesen elsikkadt volna, ha Kovács István született apabasszusa nem tartja valamennyire életben. Királyi mivoltát szerencsére sikerült hangilag igazolnia, nem pedig a fejébe nyomott duplaszarvas sisakkal.

De sajnos a kiváló énekesek sem tudták feledtetni a darab anakronizmusát, az unalmat, amely az ötödik felvonás barokk öntetszelgésében már elviselhetetlenné vált. Kínomban a tévémacit vizionáltam a Bodros László Zsolt-féle animáció helyébe, amint akkurátus gargalizálás után sipkás manóját magához ölelve álomba szenderül. Álmodjatok szépeket, gyerekek.