Thomas Adés és Ian Bostridge / Fotók: Tuba Zoltán

Polgár László annak idején azt mondta Schubert Téli utazásáról, hogy „a legpesszimistább ciklus, amit a zeneirodalomban valaha megírtak. Nehézsége a mélység feltárása. Nagy ambitusokat, azaz széles hangterjedelmet jár be, nagy érzelmi skálán mozog, és mivel nem igazán optimista kicsengésű, nagyon nehéz előadni.”

Azt nem mondom, hogy Ian Bostridge rácáfolt minderre tegnapelőtti koncertjén a Zeneakadémián, de hallhatóan nem okozott neki gondot a mélység feltárása.

A köhögőkórus és a mobiltelefon sem tudta kibillenteni

Bár a közönség ebben időnként megpróbálta megakadályozni. Az egyes dalok közötti pillanatnyi szüneteket a köhögőkórus tüdőszanatóriummá avatta. Néha az az érzésem, hogy a tisztelt nagyérdemű nagyobb energiát fektet saját torkának köszörülésébe, mint az odaadó figyelembe.

Érdemes lenne olykor nyitott, előadó nélküli koncerteket rendezni a Zeneakadémián, ahol a spontán verbuválódott közönség végre jól kiköhöghetné magát. Én már akár fizetnék is a csendért, hogy hallhassam az énekest.

Minden elismerésem Ian Bostridge-é, akit a hipnózisban senki sem zavarhatott meg. Az a kis közjáték sem, amikor valahol a dalest közepe táján valaki felordított: kikapcsolná végre a telefonját az, akinek folyamatosan pittyeg?

Már az est elején megszólalt egy szánalmas mobil, de a pittyegés csak nem akart abbamaradni. Valaki később felvilágosított, nem telefon, hanem egy idős úr hallókészüléke gerjedt be Bostridge hangjától.

Ian Bostridge

Végre csönd lett. Végül is az egész incidens életszerű volt, és nem tudta tönkrevágni az élményt.

Ez a Téli utazás drámai operaként hatott

Bostridge a Téli utazást monodrámaként fogta fel. Eljátszotta a hangjával, a gesztusaival, a mozgásával. Minioperát faragott belőle, a dalokat hol az énekbeszédig lecsupaszította, hol meg áriává szélesítette. Nem volt egy hang, egy szünet, egy szó, amit ne dramatizált volna. Hallottam a fanyalgókat az előadás végén, szerintük Bostridge túlgesztikulált, túljátszott mindent, már-már a ripacskodásig. Ráadásul a mély hangjai itt-ott lyukasak voltak.

Bostridge előadása, szélsőséges dinamikai megnyilvánulásaival, szokatlanul felpörgetett vagy súlyosan szedált tempóival, lidércnyomásig fokozott drámai magasságaival és igenis kulturáltan megformált mélységeivel nem öncélú. Ő szemszöget váltott. Onnan énekelt, ahonnan Nietzsche démona a fülünkbe súgja: „Akarod-e mindezt még egyszer és számtalanszor újra?”

Bostridge úgy meséli el Téli utazását, mint aki hangról hangra egyre mélyebben éli át, hogy minden egyes cselekedete az örökkévalóságig ismétlődik, és az örökkévalóság terhére igent fog mondani. Ez a szemszög teszi lehetővé, hogy tempóival, ideges dinamikai ugrásaival öniróniát is csempésszen előadásába.

A könnyem csordult

Így volt ez a felütésnél, a Gute Nachtban, amit átjárt a lidérces-boszorkányos hang. Ez egyébként az egész ciklus hangvételét meghatározta. Biztos nem azért, mert amúgy Bostridge, aki eredetileg történelmet tanult Cambridge-ben és Oxfordban, az angliai boszorkányüldözésből doktorált.

Mintha Bostridge az egész történetet lázálmában mesélné. Látomássá vált a Lindenbaum valószínűtlen, sejtelmes lassúságával. A Rückblick felfokozott tempója, már-már kontratenoros magasságaival kijelölte az érzelmi csúcspontokat, ami aztán a Die Krähe dalban kulminált. A könnyem kicsordult, úgy sűrítette benne Bostridge a túlvilági és a drámai hangot. A Leiermann suttogó szenvtelenségét végsőkig feszítette az utolsó szavak-hangok drámai kiáltásával.

A zongorista egyenrangú partner volt, nemcsak kísérő

Ez az első olyan dalciklus a műfaj történetében, amelyben a zongora nemcsak hűséges kutyaként kíséri gazdáját, az énekest, hanem olykor megugatja, belemar, előreszalad, provokálja, farkcsóválva bevárja, majd meghunyászkodva, nyüszítve lekuporodik a lábához.

Thomas Adés

Thomas Adés, brit zeneszerző és zongorista játéka pont ilyen. Egyrészt leképezi az énekes kontrasztdús előadását, ugyanolyan szélsőséges tempókat és dinamikát produkál, mint vokális partnere. Nyersessége fokozza a Bostridge által gyújtott túlvilági fényt.

Vagy két tucat felvételt ismerek. Tény, hogy Bostridge-é sosem tartozott a kedvenceim közé. De most, itt, élőben nem hiányzott sem Dieskau, sem a number 1 Christian Gerhaher. Ha az örökkévalóságig őt kellene hallgatnom, Nietzsche szellemében igent mondanék.

***

Nyerj jegyet a Zeneakadémiára!

Küldd el válaszodat az alábbi kérdésre:

Miből írta a doktoriját Ian Bostridge?

A válaszokat beküldők között jegyeket sorsolunk ki a Zeneakadémián megrendezésre kerülő The King's Consort - Händel: Messiás (2014.12.21. 19:30) programra.

A megfejtéseket 2014.12.11-én 23:59 óráig várjuk a haraszti.barbara@origo.hu e-mailcímen. A tárgyba ezt írd: The_Kings_Consort.

A megfejtés mellett a válaszlevélbe kérjük, tüntesd fel neved, telefonszámod és postacímed. A kisorsolt játékosokat a megadott elérhetőségeken a sorsolás napján (2014.12.12.) értesítjük. A játékosok a játékban való részvétellel, azaz a megfejtés e-mailen való elküldésével elfogadják a lenti nyereményjáték szabályzatot.

A nyereményjáték szabályzatot itt olvashatod.