Fotók: Kotschy Gábor / Müpa

A fogyatékos embereket támogató Salva Vita Alapítvány jótékonysági koncertjén lép fel ma este a Művészetek Palotájában José Cura sztártenor és karmester. Bár sokszor koncertezett már Magyarországon, ez az első alkalom, hogy a Müpa színpadán szerepel. Kedd este énekel és vezényel is. Szerinte csak a megszállottak viszik előre a világot, és reméli, hogy a zene legyőzi a mobiltelefont.

Nem szereti, ha sztárnak titulálják. Mi kifogása van a megnevezés ellen?

A sztár csillagot jelent. A csillagok pedig nagyon távol vannak a földtől, nincsenek közvetlen kapcsolatban az emberi létezéssel. Márpedig nem vagyok igazi művész, ha nincs közvetlen kapcsolatom az emberekkel. Ha mindig luxusszállókban élek, luxusautókon közlekedek, és nem ismerem a való életet, nem veszek tudomást az emberi szenvedésről, akkor nem lehetek igazi művész. Akkor csak a showbiznisz terméke vagyok.

Hogy lehet kiszállni ebből a csábító mókuskerékből?

Éveken keresztül engem is beszippantott a sztárvilág, míg egy napon végleg csömört kaptam tőle. Elhatároztam, hogy holnaptól másképp fogok élni, valódi művészetet akartam, amit csak az alkotói szabadságon keresztül lehet megvalósítani.

Mit mondana azoknak, akik szerint az opera műfaja ma már anakronisztikus, nem jelent semmit a 21. század emberének?

Azt mondom, tévednek. Tévednek, de igazuk is van. Nem az opera tehet róla, hogy anakronisztikussá vált. Azoknak a hibája ez, akik művelik. A művészek, a kritikusok és a közönség egy része azt gondolja, az operát és egyáltalán a klasszikus zenét abban a formában kell ma is tálalni, ahogy azt születésük pillanatában kitalálták. Szerintem ez az anakronizmus. Abban a pillanatban, hogy az operát múzeumi darabbá degradálják, vitrinbe kényszerítik, megölik. A művészetnek be kell piszkolódnia, alá kell merülnie a jelen valóságba ahhoz, hogy hiteles lehessen, hogy valódi katarzist okozzon. Persze a konzervatív akadémikus szellem akaratlanul is jót tesz, hiszen vele szemben születnek meg az igazi újítók. Az operának nincs valódi ideje, egy Otello, egy Tosca örökké aktuális. Az igazi művészek mindig idealisták.

Milyen értelemben?

Abban az értelemben, hogy egy idealistának szenvedélyesnek és szélsőségesnek kell lennie ahhoz, hogy széttörje a vitrineket, hogy a régi, megmerevedett művészi formákat fölszabadítsa. Persze a társadalom széles rétege, a középszerűek nem szeretik őket, mert felkavarják az állóvizet. Ezért általában igyekeznek félreállítani az idealistákat.

Az idealistákról azt szokták mondani, hogy elrugaszkodnak a valóságtól.

Persze, mert egy másik, jobb valóság megteremtésén dolgoznak. Az idealista nagyon is jól ismeri a jelent, csak éppen nem elégszik meg vele. A művészetnek mindig valami újat kell hoznia, különben csak a jelen dekorációja lehet. Szerintem csak a megszállottak, idealisták viszik előre a világot.

Na és hogy reagál az idealista, ha előadás közben, amikor épp énekel vagy vezényel, a nézőtéren megszólal egy mobil?

Az a baj, hogy tényleg egyre gyakrabban fordul elő. Legtöbbször persze egyszerű hanyagságról van szó, elfelejtik kikapcsolni. De tapasztaltam már olyat, hogy direkt gonoszkodásból szólaltattak meg mobilt, hogy megzavarják az előadást. Lehet, hogy ez a nemtetszés megnyilvánulásának legújabb formája. 

De megállítja az előadást?

Ha az elején vagyunk, akkor általában igen, de ha már nagyon benne járunk a sűrűjében, akkor megpróbálok nem tudomást venni róla. Bízom benne, hogy a zene legyőzi a mobiltelefont. Egyébként engem extrém módon zavar, amikor az utcán az emberek üvöltve telefonálnak, és én kénytelen vagyok végighallgatni, amint épp megbeszélik a családi problémáikat. A mobil szép lassan kiöli az emberekből a másik iránti legalapvetőbb tiszteletet. Miért nem lehet legalább halkabban beszélni? Én, ha mobilon beszélek, szinte szégyellem magam, és igyekszem a lehető legdiszkrétebben tenni.