Fotók: Művészetek Palotája / Posztós János

Iréne Theorin és Egils Silins

Két dolgot értettem meg az idei Wagner-napokon,  A walkür és Az istenek alkonya előadásán. Az egyik, hogy a tetralógia főszereplője nem Siegfried, hanem Brünnhilde. A másik, hogy a Wagneri deklamációt lehet „szépen” is énekelni.

Hartmut Schörghofer rendezése nem sokat segített privát kis megvilágosodásomban. Hat évvel ezelőtt, amikor először mutatták be a teljes Ringet a Müpában a Budapesti Wagner-napokon, valószínűleg sokkal frissebbnek hatott. Manapság, amikor egy laptop is elévül ennyi idő alatt, egy olyan rendezéstől sem várható több, amely nem a mű értelmezésére, hanem inkább az illusztrálására helyezte a hangsúlyt.

A képi világ unalomig zsúfolva közhelyekkel. Poszterszerű havas hegycsúcsokat mutogatni az istenek lakhelyeként Wotan és Fricka családi perpatvara közepette, és virágos mezőt Siegmund Tavaszi dala (Winterstürme wichen dem Wonnemond) alatt, ezt azért ma már talán egyetlen kritikus sem nevezné a legkorszerűbb vizuális megoldásnak.

A rendezés egyetlen erénye, hogy nem telepedett rá a zenére, és élhető kulisszát teremtett az énekesek számára.

Nemcsak a mondanivaló, az énekesi teljesítmény terén is a nőké volt az elsőbbség. Anja Kampe nem eljátszotta, hanem fokozatosan magára öltötte Sieglinde szerepét. Szopránjának erotikus-egzaltált ragyogásából teremtette meg a figurát. Először csak esetlenkedett, amivel jól érzékeltette a Hunding rabságában élő megalázott nő státuszát. Majd Siegmund iránt fellobbanó szenvedélyes szerelme és ugyanakkor szerelmében a testvér, illetve saját szexualitásának felismerése, izgalma olyan vokális ejakulációt produkált, amely a hallgatót is váratlan gyönyörérzetben részesítette.

Anja Kampe alakításán keresztül vált érthetővé, miért esik meg a walkür Brünnhilde szíve a testvér-kedves álma fölött őrködő Siegmundon. Sieglinde női-emberi minőségével való empatikus azonosulása teszi képessé Brünnhildét arra, hogy apjának, Wotan akaratának puszta végrehajtójából szuverén, saját döntéssel rendelkező szubjektummá váljon.

Anja Kampe és Christian Franz

Azzal kezdődik a Ring, hogy a Rajna kincsét csak az bírhatja, aki lemond a szerelemről. Brünnhilde alakjában a hatalom a pénz, a társadalmi lét puszta absztrakciójává zsugorodik, és a szerelem, azon belül is a testi-lelki egyesülés, a szexualitás válik a létezés egyetlen elfogadható formájává. Mintha Wagner a hippi mozgalom előfutáraként azt üzenné: Szeretkezz, ne háborúzz!

Iréne Theorin Brünnhildéjének kulcsszava a nemesség és a tartás, amelyet a csalódás mélypontján is megőriz. Ez egyaránt igaz súlyos drámai szopránjára és színészi játékára. Noha finoman szólva súlyfelesleggel küzd, a felesleget eleganciával viseli, amit szemfényvesztő módon képes akár törékenységnek is álcázni. Ráadásul korábbi sérülése miatt bottal tud csak színpadra lépni. Elképesztő, ahogy a gyógyászati segédeszköz meghatározó, sokjelentésű, egész lényét tovább árnyaló színpadi kellékké válik a kezében. Hangjának szenvedélyes ereje, finom hajlékonysága, mágikus kisugárzása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Wagner zenéje delejes hatásúvá váljon.

Ezt a hatást erősíti a Waltrautét megszemélyesítő Marina Prudenszkaja démoni altja, Markovics Erika naiv, szinte gyermeki hangokat produkáló drámai szopránja. Rendkívüli hangokkal találkozunk a kisebb szerepekben is (Nornák, walkürök), például Pasztircsák Polina és Kálnay Zsófia annyit adnak hangminőségben, szerepformálásban, mint a darab legnagyobbjai, már csak azért is, mert a wagneri zene kantábilis mivoltát juttatják érvényre. Lehet Wagnert „szépen” énekelni, igen.

Christian Franz

A férfi szereplőkről mindez nem mondható el. Christian Franz mókás, köpcös alakja kiválóan hozza a hősiben rejlő ironikus lehetőségeket, ugyanakkor baritonális tenorjának fémességét nem mindig tudja kellő líraisággal meglágyítani. Siegmund Tavaszi dalát szinte fejhangon énekli végig, de az erotikus egzaltáltság így sem jön át. Alakítása hullámzó, valószínűleg sosem tudnám megszeretni a hangszínét. Christian Franz nem egy Jonas Kaufmann, és ezen a tényen sajnos nem tudom magam túltenni.

Gunther szerepét emlékezetessé tenni, na, az nagy kihívás egy énekes számára. Oskar Hillebrandtnak ezúttal nem sikerült. A Hagen szerepében beugró megabariton, Kurt Rydl hangilag és játékban is olyan benyomást keltett, mint aki bármelyik pillanatban agyvérzést kaphat az erőlködéstől. Szünet nélkül vibrátózó, hullámzó hangja, és az ezt kísérő mimika komikussá tette a figurát. Szegény fáradt, öreg Hagen.

Mennyivel hitelesebb volt a walkürben Walter Fink bunkó Hundingja. Az egyetlen igazán kiemelkedő férfi énekes a Wotant alakító Egils Silins. Árnyalt hősbaritonja rendkívül finoman hozta a hisztérikus, narcisztikus-diktatórikus apát, aki nem annyira lányának elvesztését, mint inkább a saját hatalmán esett csorbát siratja.

Dramaturgiailag túl hosszan, háromszor-négyszer fut neki ugyanannak a témának, mire kegyetlen döntése odáig szelídül, hogy tűzvarázzsal vegye körbe álomba zárt lányát, hogy majd csak az a hős ébreszthesse fel, akit nem riasztanak el a lángok. Csak azért nem vált unalmassá a hosszúra eresztett jelenet, mert Egils Silins mindezt meg tudta tölteni pszichológiai tartalommal.

Wagner bőbeszédű, ezen nincs mit szépíteni, és dramaturgiai megoldásai sem a legtökéletesebbek. Nehezen tettem túl magam azon, hogy A Walkür végén Sieglinde Brünnhilde lován galoppozik el keletre, majd cirka húsz évvel később a nő ugyanezt a lovat ajánlja fel az immár szerelmévé lett Siegfriednek. Mikor jött vissza a ló, akiről azt is megtudjuk, hogy a walkürhöz hasonlóan szintén elveszítette isteni mivoltát?

Fischer Ádám

Az énekeseken innen és túl, ami igazán világszínvonalúvá emelte a produkciót, az Fischer Ádám és az MR Szimfonikusok delejes, kábító hatású játéka. Wagner hallgatása egy idő után óhatatlanul függőséget okoz, az ilyen koncentrált, részletgazdag előadás beleégeti a zenét az ember lelkébe, és arra kényszeríti, hogy állandóan újra és újrahallgassa.

Fischer Ádám arányérzéke lenyűgöző. A monumentalitás átjárja a kamarazenei szövetet és fordítva, a fortékban is felragyog a poézis. Fischer pálcája alatt a zenei motívumok soha nem ismétlődnek gépiesen, egy kicsit mindig másképp szólnak, hol a vonósok, hol a rezek, hol a fafúvósok jelennek meg nagyobb nyomatékkal. Fischer felfogásában nem annyira az összművészeti eszme kerül előtérbe, sokkal inkább a wagneri zene szimfonikus lehetőségeinek eddig szinte kiaknázatlan rétegeit tárja fel. Olyan erővel, hogy az emberben felébred a vágy, hogy maga is a wagneri zene részévé váljon. Egyetlen hanggá.