Müncheni otthonában, 89 éves korában meghalt Wolfgang Sawallisch, remek karmester és kiváló zongorista. Közel 60 éven keresztül meghatározó alakja volt az európai komolyzenei életnek. 

Életemben először vele hallottam Bartók Kékszakállúját. Régen volt, talán igaz sem volt, de akkor nagyon megörültem a lemeznek. Fillérekért vettem csekély ösztöndíjamból Olaszországban, és még aznap este kétszer egymás után meghallgattam a harmadosztályú bolognai albergo lekoszlott manzárdjában. A lemezen Várady Júlia énekeli Juditot, és a férje, Dietrich Fischer-Dieskau a címszerepet.

Sok évvel később azt olvastam Fodor Gézánál, hogy ez az előadás kuka, a mű hangfelvételen rögzített interpretációtörténetének egyik mélypontja. A karmester pedáns és fantáziátlan, noha a zenekar tisztábban szól, mint a Kékszakállú-felvételeken hallható magyar zenekarok többsége, de inspiráció nélkül mindez francot sem ér.

Azóta két életre szóló előadásban is volt szerencsém magamévá tenni a művet (Fischer Iván, Kovács János), úgyhogy most, a halálhír kapcsán félve hallgatom újra Sawallischét. Tudom, halottakról jót vagy semmit. Fodor kemény szavaiban sok igazság van. Fischer-Dieskau nemes baritonját kétségtelenül bedarálja a magyar nyelv, és torz kiejtése tényleg luxusnak tűnik egy olyan művész esetében, akinek a szöveg artikulációja (gondoljunk Schubert-dalaira) mindig az értelmezés motorját jelentette.

Mégis. Várady Júlia ezüst szopránja Fischer-Dieskau elidegenítő effektusként működő akcentusát északfénnyé transzponálja. Mintha egy gazdag olajsejk rabolta volna el, aki szerelme kedvéért képes volt alapfokú nyelvleckét venni magyarból. Az elején nevetségesen ható kiejtés váratlanul arcunkra fagyasztja a mosolyt, és természetes sorompójává válik a két szereplő egymásra találásának.

A Bayerisches Staatsorchester dúsgazdagon, bőkezűen sziporkázza a hangokat. Sawallisch máshová teszi a hangsúlyokat, mint magyar kollégái, de attól még hangsúlyok maradnak. Nem azért mondom, mert meghalt. Hanem mert az előadás él.

A Kékszakállúból sajnos nem találtam részletet, de Sawallisch és Fischer-Dieskau együttműködésének mélységét felidézi a kesernyés Schumann-dal, A remete. Memento mori.