Letörölte a német romantikáról a pátosz és a szentimentalizmus porát, nélküle ma egyetlen bariton sem szólalhatna meg úgy, ahogy teszi. Még csak egy éve hunyt el a 20. század egyik legnagyobb hatású dalnoka. Dietrich Fischer-Dieskau ma, május 28-án lenne 88 éves.

Dietrich Fischer-Dieskau, rajongói számára egyszerűen csak FiDi, nemcsak tökéletes tisztaságú, hihetetlen zenei intelligenciával rendelkező bariton volt, hanem egyfajta zenei eszmény, vagy ha úgy tetszik az európai kultúra egyik letéteményese. A kritikusok az arányérzékéről zengtek ódákat, a kollégái, például Gerald Moore, aki hosszú éveken keresztül kísérte a zongoránál, rendkívüli ritmusérzékét dicsérték, rajongói pedig azt a harmóniát csodálták benne, amely szenvedély, elmélyültség és technikai tudás kevercséből állt össze, és amely minden megnyilvánulásának súlyt adott. 

1925-ben született a Berlin melletti Zehlendorfban. Apja klasszikafilológus, anyja tanárnő volt. A kis Dietrich kezdetben szavalótehetségével tűnt ki diáktársai közül, majd édesanyja kezdeményezésére a zongorázás mellett éneklést is tanult, méghozzá a kor legjelentősebb Bach- és Händel-énekesének tartott Georg A. Walternél. Az ő közvetítésével került aztán 1942-ben a Berlini Zenei Főiskolára.

Ugyanebben az évben, tizenhét évesen tartotta élete első dalestjét a zehlendorfi közösségi házban. Hogy mit adott elő? Talán hihetetlen, de Schubert Téli utazását. A művet, amely később szinte eggyé vált a nevével. A dalestet légiriadó szakította félbe, Dieskau tanulmányait pedig a katonai behívó. Az olasz fronton amerikai fogságba került, ahol a capella koncertekkel tartotta a lelket fogolytársaiban.

1948-ban a berlini opera (a mai Deutsche Oper) első baritonistája lett, ahol Verdi Don Carlosának Posa márkijaként debütált. Ugyanakkor a berlini rádióban elkészült élete első Winterreise-felvétele, amely igazi szenzációt jelentett a háború utáni krízishelyzetben. A fiatal énekes simogató oboahangja és művészi eltökéltsége perspektívát és reményt nyújtott a fizikailag és szellemileg kiéheztetett, lelkileg megtört németek számára.

A huszonhat éves bariton 1951-ben Wilhelm Furtwängler felkérésére már a Salzburgi Ünnepi Játékokon lépett fel, három évvel később Wolframként debütált Wagner Tannhäuserében Bayreuthban, és a Bécsi Állami Operában énekelte a Falstaff címszerepét a híres Visconti-féle rendezésben.

45 éven keresztül, egészen 1993-as visszavonulásáig járta a világot, a legrangosabb színpadokon lépett fel, mintegy száz komponista 3000 dalát énekelte lemezre, és ha hozzáadjuk az operafelvételeit is, talán senki nem készített annyi lemezfelvételt, mint Dietrich Fischer-Dieskau. 

Mindez azonban nem volt számára elég. Festett, tanított, könyveket írt (Schubertről, Schumannról, Brahmsról vagy Carl Friedrich Zeltéről készült monográfiái a mai napig alapműnek számítanak), számos egyetem díszdoktora volt (Yale, Oxford, Heidelberg, Sorbonne), ötször nyerte el a Grammy-díjat, és megszámlálhatatlan egyéb díjjal büszkélkedhetett. 

De persze nem tette. Nem a díjaira volt büszke, ezeket csupán munkája, hivatása kellemes melléktermékeinek tartotta, hanem arra, hogy együtt dolgozhatott Fricsay Ferenccel, Jörg Demusszal vagy Daniel Barenboimmal, főként pedig arra, hogy hosszú pályafutása során sikerült emancipálnia a szöveget, vagyis egyenrangúvá tennie a poézist és a zenét.

Amikor a zene a szeretet tápláléka című könyvében így ír: "Aki csak a hangjával énekel, hamar kifullad. Akiben viszont a költészet tüze lobog, aki önkéntelenül is úgy hallja a verseket, mint egy képzeletbeli, de pontos körvonalakkal rendelkező lény szavait, az a virtuozitását is arra fogja használni, hogy a mű vagy a szerep eszméjét, karakterét, gondolatait kifejezze.”

Dieskau, a cantor doctus, aki egész életét a megértés és a kifejezés szolgálatába állította, aki letörölte a német romantikáról a pátosz és a szentimentalizmus porát, aki nélkül egyetlen mai bariton sem szólalhatna meg úgy, ahogy teszi, nem látta túl rózsásan a zene jövőjét. Így nyilatkozott 2005-ben a Tagesspiegelnek:

"Ebben az átmeneti korban, amelyben ma élünk, az emberek még mindig járnak koncertekre, még mindig elmennek az operába, talán megszokásból, talán mert ragaszkodnak a hagyományokhoz. Legtöbbször azonban nem működnek együtt. Csak ülnek a nézőtéren és reprezentálnak, ahelyett hogy aktívan és kreatívan részt vennének a művészi történésben. Nem tesznek erőfeszítést, és így végső soron értelmetlenné válik az egész."

Itt a Winterreise utolsó dalát, a Leiermannt énekli. Ő is lehetett volna Schubert kintornása.

***

Nyerj jegyet a Müpába!

Küldd el válaszodat az alábbi kérdésre:

Melyik szerepet alakította Dietrich Fischer-Dieskau 1948-ban a berlini operában, Verdi Don Carlosában?

A válaszokat beküldők között 5 db páros jegyet sorsolunk ki a Müpában megrendezésre kerülő 30Y Szentimentálé programra (2013.06.18. 20:00). A megfejtéseket 2013.06.03. 23:59 óráig várjuk a haraszti.barbara@origo.hu e-mailcímen. A tárgyba ezt írd: Figaro_ 30Y nyereményjáték.

A kisorsolt játékosok e-mailes értesítést kapnak, amelyben egy linkre kattintva regisztrálhatnak a jegyekért, amelyet a Müpában az előadás napján vehetnek át az e-mailben ismertett módon.

A játékosok a játékban való részvétellel, azaz a megfejtés e-mailen való elküldésével elfogadják a lenti nyereményjáték szabályzatot.

A nyereményjáték szabályzatot itt olvashatod.