figaro

Vajda Gergely karmester / fotók: Művészetek Palotája

A csütörtök estének egyetlen szomorú tanulsága van csupán: a magyar közönség még nem nőtt fel a kortárs zenéhez. Bécsben, Berlinben, Párizsban vagy Rómában telt ház előtt hajolhattak volna meg szerzők és előadók, a Müpában azonban alig százan csápoltunk a megújulás ígéretét hordozó kompozíciók hallatán. Pedig ezt mindenkinek hallania kellett volna!

Kamarazenei kategóriában Bella Máté, nagyzenekari kategóriában pedig a Magyarországon élő Alessio Elia nyerte az első díjat a harmadik alkalommal meghirdetett Új Magyar Zenei Fórum (ÚMZF) zeneszerzőversenyén. A díjakat csütörtök este, a nagyzenekari döntő után adták át a Művészetek Palotájában.

Nem túlzás, amit a verseny kapcsán írtunk a minap, tényleg nagy generáció születik.

A kortárs művészetek közül, úgy tűnik, a zene jutott legközelebb azoknak a folyamatoknak megértéséhez, melyek a valóságról alkotott közös tapasztalatainkat generálják. Hétköznapit és ünnepit, profánt és szakrálist, szépet és csúnyát, igazit és hamisat olyan bravúros tisztánlátással választ szét és rendez új viszonyrendszerbe, hogy annak felismerése kiszabadít a buta politika és média mátrixából. Észre sem vesszük és már le is nyeltük a pirulát. Hogy milyen mély a nyúl ürege, arra a tegnap esti koncert után kaphatunk – hozzávetőleges – választ.

Az iménti ellentétpárokkal ugyanakkor csúnyán leegyszerűsítem a képet. Ami Tornyai Péter, Sándor László, Horváth Balázs vagy Alessio Elia zenéjében forradalmi, az pont nem a jó öreg európai kétpólusú gondolkodás újracsócsálása. A nagyzenekari döntő négy alkotása négy totálisan különböző világ felé nyit kaput. Az egyetlen közös bennük az a képesség, amivel újrafogalmazzák dallamról, ritmikáról, tonalitásról, egyáltalán az európai zenéről alkotott, a múltba mélyen lehorgonyzott képzeteinket.

A kérdés, amit a kortárs zeneszerzők feszegetnek, valahogy így hangozhat: sznobok legyünk vagy szabadok?

Tornyai Péter, Balogh Gergely Máté, Sándor László, Alessio Elia, Horváth Balázs, Bella Máté

Ha az utóbbit választjuk, megértjük, hogy a kortárs zene hangjai rólunk, belőlünk szólnak, privát szféránk legtitkosabb zajait és dallamait halljuk viszont profin meghangszerelve. Hallgatásuk felér egy pszichoanalízissel, önismereti tréninggel. A jelek szerint már megint világelsők vagyunk a hárításban? Ezért kongatta mindössze maroknyi partizán a Müpa légterét, mint légy zümmögése a templom csendjét?

A műveket Vajda Gergely mutatta be az MR Szimfonikusok élén. Vajda, aki maga is zeneszerző, mély empátiával és részletgazdagsággal tárta fel a partitúrák legintimebb zugait. Az MR Szimfonikusok muzsikusai a friss zenéktől felvillanyozva csalták elő a hangszerek mélyén megbújó, ritka hangokat.

Eötvös Péter, a főzsűri elnöke, az eredményhirdetéskor elmondta, milyen szempontok alapján döntötték el a rangsort. Többek között az számított, milyen viszonyban áll a mű Ligeti szellemével. Érthető, hiszen az egész verseny a mester szelleme előtt tiszteleg. Továbbá hogyan tudnak a zeneszerzők olyan technikákat, formákat, struktúrákat bemutatni, amelyek masszívan megállják a helyüket. Mennyire voltak képesek valódi zenekari hangzást konstruálni, mennyire alkalmas, használható a zenéjük arra, hogy később együttesek felvegyék a repertoárjukba, és ne csak a döntő versenyhevében csillogjanak-villogjanak.

Az, hogy a zsűri döntésével privát véleményem nem esik egybe, legyen az én bajom. Az első helyezett Alessio Elia Rejtett dimenziókja Ligeti szelleméhez valószínűleg nagyon passzolt, nekem azonban túl statikus volt. Hűvös, mozdulatlan tengerszem, melynek felszínét nem fodrozza szél, nem csobban benne kavics. Viszont arra csábít, hogy felfedezzük mélységeit és elveszítsük magunkat a sűrű hanganyagban.

Alessio Elia, a nagyzenekari első helyezett

A második helyezett Horváth Balázs die ReAlisierung einer komPosition című műve egészen direkt módon kapcsolódott Ligetihez. A mester Öninterjújának szövegét digitálisan, németül, illetve egy slammer-rappar (Gábor Tamás Indiana) közreműködésével magyarul is a hangzó szövetbe varrta. Könnyesre nevettem magam a zseniális zenei fordulatokon, melyek olykor Bernsteint, swinget és még megannyi réteget megidéztek, újraértelmeztek. Horváth Balázs színházi szituációt teremtett.

Ahogy színház volt a harmadik helyezett Sándor László Et transfiguratus estje. A színében elváltozott bibliai idézet mégsem a krisztológiai esemény redramatizálása, sokkal inkább az alkotói folyamatban megtapasztalt ihlet, egyfajta kegyelmi állapot zenei megfogalmazása. Komolyságban ez a mű ver mindent, nálam az első helyezést kapta volna. Két, hatásosan előkészített csúcspontjában a zene kifehéredik (a Lux aeterna szerzőjének, Ligeti Györgynek szól a mű ajánlása) és bartóki erővel felülírja a fizikai törvényeket. Az első hegedűs által játszott magyaros népzenei figurák azonban elvesztek a zenekari hangzásban. Hogy ez mennyire volt tudatos, az nem világos számomra.

Másik nagy kedvencem, Tornyai Péter Monochrome-ja (nálam szintén első helyezett) helyezést nem, viszont különdíjat kapott. Ami állati nagy szó, mert Eötvös Péter egy évig lesz a mentora, és az ő szárnyai alatt tovább kupálhatja tehetségét. Ráadásul művet rendel tőle a német Villa Musica Alapítvány, amelyet 2015-ben fognak bemutatni a BMC-ben és Németországban.

Tornyai műve aztán végképp színházat varázsolt a Müpába. Kihasználva minden szegletét, a zenekaron túl az erkélyen, karzaton, a térhatás lehetőségeivel maximálisan élve szinte mindenhol helyezett el hangszereket. Sőt művébe belekomponálta még a nézőtéren ülő közönség telefonjainak csengőhangjait is. A mű alcíme Concerto beFORe piano és tulajdonképpen emlékmű az európai zenetörténet előtt. Egyszerre hatott fájdalmasan szomorúnak és felszabadítóan ironikusnak a múlt zenei kelléktárának megidézése, mintha egy Fellini-film figurái vonulnának el a színpadon Bachtól, Beethovenen, Strausson keresztül Bartókig, Ligetiig. A mű végére a triangulumot kocogtató „színész” végre eljut a pianóig, majd leüti az első akkordot. Mi zajlik a művészetben, mielőtt leütik az első hangot? A válasz ott van bennünk. Tornyai segít megkeresni.

Díjazott művek és alkotók

A kamaradarabok közül Bella Máté Trance című darabja lett az első, Tornyai Péter Cordes á vide című műve a második. A harmadik díjat megosztották Balogh Máté Gergely és Alessio Elia között.

A nagyzenekari művek közül Alessio Elia Rejtett dimenziók című darabja került az első helyre, míg a második Horváth Balázs dieReAlisierung einer komPositionja lett. A harmadik díjat Sándor Lászlónak ítélték, aki a Művészetek Palotája különdíját is megkapta. 

Szerzőkkel és karmesterrel készült videónkat itt nézheti meg.