Andreas Scholl / Fotó: Patrick Walter / Decca

Vannak koncertek, melyeket legszívesebben bekereteznék, hogy amikor később rátéved a tekintetem, ismét átélhessem, milyen kiesni az időből. Ilyen volt Andreas Scholl kontratenor, Edin Karamazov lantművész és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok estje a Budapest Music Centerben, amit most megpróbálok szavakkal berámázni.

A német kontratenornak, Andreas Schollnak ez már régi történet, 2001-ben énekelte lemezre (Wayfaring Stranger) a koncert anyagát Edin Karamazov és az Orpheus Kamarazenekar kíséretében. Egyszer fél füllel hallottam a korongot, akkor ugyanaz volt a benyomásom, mint egy angol kritikusnak, aki első ránézésre viktoriánus szalonzeneként aposztrofálta, majd ugyanazzal a lendülettel felül is írta cinikus előítéletét.

Nekem könnyű dolgom volt, mert Scholl, műfajának világsztárja már azzal romba döntötte minden prekoncepciómat, ahogy laza eleganciával (fekete öltöny, fekete tornacipő) besétált a BMC intim (bár olykor pont a legváratlanabb pillanatban megnyikorduló) színpadára. Schuberti vándor, aki fennsíkok tüdőtágító levegőjét hozta magával, a távolságot, mint üveggolyót, legendát, mesét, balladát. Scholl hangja metszően tiszta és hűvös, minél magasabbra hág, annál ragyogóbb, erőteljesebb és megrázóbb. Nem csupán támasz nélküli falzett, hanem mellrezonanciával dúsított, sűrű ideghang, amely a dalok hasonló karaktere mellett sem vált egysíkúvá, unalmassá.

Andreas Scholl, Edin Karamazov és a Weiner-Szász Kamarazenekar próba közben
fotó: Felvégi Andrea 

Angolszász népdalokat zengett, vagy mégsem egészen. Gyökerük a múltba vész, jelenük Craig Leon hangszerelésében élő anyag. Itt van mindjárt az egyik legismertebb, az I am a poor wayfaring stranger amerikai népdal. Scholl előadásában megőrizte spirituálé jellegét, ugyanakkor a meistersinger mélyen személyes vallomássá emelte, valahová a Schubert-dalok világába. Ugyanezt tette valamennyi dallal (The wife of usher’s well, Barbara Allen, My love is like a red, red rose), melyek letisztultak és egyszerűek, mint a sokat látott, simára csiszolt folyami kövek. Ami a BMC-ben ezen az estén történt, kívül esett az időn. Néha az volt az érzésem, mintha Völgyzugolyban lennék, ahol a tündék kizárólag a magas művészetnek élnek, és a kontratenor a tündenép fejedelme.

Scholl udvartartása méltó kíséretnek bizonyult. Edin Karamazov most is a régi, a koncert során háromszor is megvillantotta egzaltált és virtuóz lantimprovizációit, az énekes kísérőjeként viszont visszafogta magát.

A Weiner-Szász csapata is kitett magáért. Koncertmesterük precízen, mégis oldottan irányította kamarazenekarát. Szolisztikus és tutti megszólalásaikban az volt a legszebb, hogy egy percre sem tolakodtak Scholl elébe, nem akarták hangszeres aláhúzásokkal drámaibbá vagy épp éteribbé tenni a vokalista produkcióját. Amikor csak ők voltak a színen, akkor brillíroztak, az estet nyitó Greensleevesben, amelyet R. V. Williams verziójában szólaltattak meg éppúgy, mint Britten Simple Symphonyjának négy tételében, melyet finom arányérzékkel és kontrasztokban gazdag hangzásban tálaltak. Mit mondjak? Hazafelé menet fekete tornacipőmben úgy éreztem, a föld felett járok.