Sting szerint haldoklik a popzene, a komolyak szerint a klasszikus zene napjai vannak megszámlálva. A kiutat legtöbben a műfajok keverésében látják. Jól példázza ezt Sting pár éve megjelent Dowland-albuma. Újrahallgattuk.

Ha a két pesszimista nézetet összeadjuk, máris megszületik a crossover újabb létformája: a klasszikus szcéna szereplői a túlélés reményében kvázi popsztárokká avanzsálnak, vagyis a népszerűség érdekében mindent bevetnek. Rolando Villazon, Elina Garanca, Anna Netrebko, Cecilia Bartoli nevét ma már a könnyebb műfajok kedvelői is simán ismerhetik, hiszen bulvárlapokban jelennek meg, tévéshow-kban lépnek fel. Nyilván a régizene-mozgalom hatása is érezhető abban, hogy komoly- és popzenészek egyaránt igyekeznek minél érdekesebb, minél elfeledettebb zeneszerzőt előrángatni a múlt homályából.

A Shakespeare-kortárs John Dowlandre Sting mégsem az elfeledett zeneszerzők temetőjében bukkant rá. Olyan kontratenor nagyságok vették már lemezre dalait az elmúlt évtizedekben, mint Alfred Deller vagy Andreas Scholl, de a pop- és dzsesszvilág is felfedezte magának. Például Elvis Costello vagy a szaxofonos John Surman, aki azóta megklasszikusodott Dowland-albumot hozott össze 1999-ben a Hilliard Ensemble egykori tenoristájával, John Potterrel, Maya Homburger barokkhegedűssel és Stephen Stubbs lantművésszel (In Darkness Let Me Dwell). A Dowland-tenorok közül Mark Padmore és Paul Agnew nevét érdemes bevésni.

Dowlandet nem sikerült stingesíteni

Dowland dalai látszólag egyszerűek, mégis erős, összetéveszthetetlen hangulatot árasztanak, ezért is alkalmasak arra, hogy improvizációk vagy feldolgozások kiindulópontjául szolgáljanak. A Songs from the Labyrinth című lemezen Stinget a boszniai Edin Karamazov lantművész kíséri, aki többek között Andreas Scholl-lal és Renée Fleminggel készített már albumot.

Sting Dowland-interpretációja művészileg nemigen versenghet a falzettistákéval, Mark Padmore-éval vagy akár Emma Kirkbyével. Hiába vett a popsztár énekleckéket Richard Levitt-tól (tőle tanult Andreas Scholl is), a gyorstalpaló nem segítette át a technikai nehézségeken. Az opálos borissza hang dinamikailag nem sok árnyalatot produkál, nem kavarja fel érzelmeinket, legfeljebb kellemes kábulatba ringat.

De hát nem is azt várja az ember Stingtől, hogy profi operaénekeseket meghazudtoló intonációkat produkál, hanem hogy a reneszánsz dalok éneklése közben is Sting marad. Csakhogy Dowland sem korszerűbb, sem stingesebb nem lesz attól, hogy Sting énekli a dalait. Így aztán csak abban reménykedhetünk, hogy a projektnek mégiscsak van valami haszna: Stingen keresztül esetleg olyan emberekhez is eljuthat a reneszánsz zene, akik különben sose hallgatnának ilyesmit. Ki tudja, néhányuknak talán felkelti annyira az érdeklődését, hogy egy kicsit tovább kutakodnak Dowland nyomában, és más énekesekkel is meghallgatják a dalait.

Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy mindenki eldönthesse, Sting, Scholl, Deller, Potter, Kirkby, Agnew szólaltatja-e meg hitelesebben Dowland szívbágyasztó dallamait.


Paul Agnew számunkra az egyik leghitelesebb Dowland-interpretátor. A Come again az ő hangján így szólal meg.

Sting inkább recitálja.

Emma Kirkby erdei tündék hangján énekel.

A melankólia csalogánya

De ki is ez a zeneszerző, aki 400 év után újra és újra megihleti a popkultúra és a klasszikus zene sztárjait? Valószínűleg Londonban született 1563-ban, egy évvel megelőzve Shakespeare-t, aki később oly nagyra tartotta a zeneszerzőt, hogy neki ajánlotta A szenvedélyes zarándok néhány sorát.

Családjáról és gyerekkoráról nem tudunk semmit. A legelső fennmaradt források arról tudósítanak, hogy 17 évesen Henry Cobham királyi követ szolgájaként Párizsba utazott, ahol zenét tanult, és áttért a katolikus hitre. Később ennek számlájára írta, hogy éveken át hiába pályázott az angol királyi lantművész posztra.

Ötven éves koráig kellett várnia, hogy megkapja az áhított állást, de addig sem tétlenkedett. Bejárta Európát, egy ideig Hessenben és Wolfenbüttelben élt, majd lovas kocsival átszelte az Alpokat, és végigutazott Itálián egészen Rómáig, majd 1598-tól nyolc éven át IV. Keresztély dán király szolgálatában állt.

John Dowland négy daloskönyvet publikált, 75 művet írt lantra és számos más darabot zenekarra. A korabeli populáris táncformákból indult ki, de az ő kompozícióira már senki sem táncolt. Hallgatni kellett őket, elmélyülni bennük, és megpróbálni megérteni.