Dmitrij Kitajenko / fotó: Gert Mothes

Ha csak a koncertet keretező Rimszkij-Korszakov Orosz húsvét nyitánya (Op. 36) és Strauss A rózsalovag szvitje hangzott volna el, a BFZ akkor is megtöltötte volna a Müpa széksorait. Ha van két mű, amiért nem biztos, hogy hétfő este magára hagynék egy jó svéd krimit a füles fotelben, akkor az speciel pont ez a kettő. Bármilyen perfekt és bámulatosan homogén a BFZ előadása, A rózsalovag szvit és az Orosz húsvét nyitány nélkül valahogy elvergődik az ember egy életen át. Sosztakovics és Prokofjev nélkül viszont ez lényegesen nehezebb feladat. Dmitrij Kitajenko vezényelte a Budapesti Fesztiválzenekart.

Nagyon nem vagyok híve a nemzeti karakter nagyítóval történő keresésének, úgyhogy az orosz lélek elemzéséről le kell mondanom, hiába állt a karmesteri pulpituson Dmitrij Kitajenko. Fehér haja világított, mint valami glória. Sármos, idős gentleman, Bernstein jutott róla az eszembe. A mozdulataiban is volt valami néhai amerikai kollégájából, bár nála jóval visszafogottabb, Kitajenkónak nincsenek színészi ambíciói. Erőt és tüzet nem nélkülöző vezénylése imponálóan szerény gesztusokkal dolgozott, rajzolgatott a pálcájával a levegőbe, néha odabökött egy-egy szólistának, amitől íze, zamata lett a két főételnek.

Sosztakovics 9. Esz-dúr szimfóniája (Op. 70) ínyenc csemege. Bretagne-i sós karamell. Bár a 9. szimfóniával kapcsolatban ösztönösen Beethovenre asszociálunk, ennek a műnek vajmi kevés köze van hozzá. Noha az első tétel pimasz pikolója éppenséggel (több apróság mellett) akár markáns utalásként is felfogható. A szakirodalom inkább a szimfónia műfajalapító mesterének, Haydnnak a nevét szokta emlegetni, különösen a klasszicizáló első tétellel kapcsolatban. Ami Sosztakovics iróniából és szarkazmusból szőtt humorát illeti, jogosan. Kitajenko is erre fektette a legnagyobb hangsúlyt, az iróniára.

A humor forrása Sosztakovicsnál a meglepetés ereje. Az egyik hangszercsoport állít valamit, a másik tromfol, a harmadik megint mond valami látszólag nem is odaillőt. A kezdő tételt nyitó hóbortos hegedűfutamokat a nagybőgősök vastagon aláhúzták, mintha tus lett volna a kezükben. A fuvola kacskaringós kalligráfiákkal fészket épített egy láthatatlan fa ágaira, amit az oboa varázsolt láthatóvá. Amikor aztán odapörkölt a harsona fanfárja, vagy amikor a pikoló (kisfuvola) hetyke füttyorgiája elszabadult, képtelenség volt megállni röhögés nélkül. Pláne ahogy a klarinét és a fagott is beleokoskodott. Elementáris gegparádét hallottunk, hangszercirkuszt, Kitajenko és a BFZ összekacsintott a harsonák, trombiták és dobpergés fölött. Ez volt a sóskaramellből az égetett cukor.

Krilov és Kitajenko

A második tételben annyi szeretet volt, mint a mesebeli királylány vallomásában: úgy szeretlek, mint a sót. Micsoda moderato! És ahogy a vonósok fokozták a melankóliát, olyan barna színt kevertek ki hozzá, amilyet csak régi flamand festményeken látni. Na, itt azért volt sírás és jajgatás is, plusz éles sikolyok. Innen nézve kicsit arcomra fagyott a vigyor. A történelmi kontextust most hagyjuk! Kit érdekel? Mindenféle külső hivatkozás és utalás nélkül élt és éltetett ez a zene. A Largóban lüktetett a fájdalom, de úgy, hogy közben minden grandiózus rézvillanáson megint nevetni kellett. Aztán jött a fagott nagy hamleti monológja a harsonák és trombiták tromfjával. Micsoda csúcspont volt az, kérem, kész Wagner-paródia!

Prokofjev 1. D-dúr hegedűversenye (Op. 19) sem elsősorban az orosz lelkületről szólt. Szergej Krilov szenvedéllyel fegyelmezett, drámai játéka nélkülözte az úgynevezett orosz virtust. Nem tett rá még egy lapáttal, virtuozitása látványos volt, magamutogatás nélkül. Minden hangot dramatizált, a két lassú tétel által közreölelt scherzo részben pedig minden hangért keményen megdolgozott. Igen, ez férfimunka volt!