Jevgenyij Koroljov zongoraművész szereti megfigyelni, hogy változik a fény. Bach zenéjét szerinte nem lehet elrontani, Mozarté viszony sérülékeny. Ízig-vérig orosz lélek, azaz szélsőséges és szabad egyszerre. A pálcikaemberke ismét eljön, hogy elbűvöljön bennünket zongorajátékával, és két különböző koncerten is fellép a Zeneakadémián. Telefoninterjú.

Ligeti György egyszer azt mondta, ha csak egyetlen lemezt vihetne magával egy lakatlan szigetre, akkor az ön Bach-felételét, a Fúga művészetét választaná, és élete végéig sem unná meg hallgatni. Önnek is van ilyen megunhatatlan lemeze?

Nagyon sok szívemhez közel álló felvétel van, de ha mégis egyetlenegyet kellene választanom közülük, akkor az Gesualdo Tenebrae című műve lenne a Hilliard Ensemble előadásában. Nagyon közel áll hozzám a régizene, különösen az egészen régi, mondjuk a 13-14. században született művek.

És miért pont Gesualdo?

Nem állítanám, hogy Gesualdo a kedvenc zeneszerzőm. Guillaume de Machaut-t, Orlando di Lassót, Josquin des Prez-t ugyanannyira szeretem, mint ahogy tulajdonképpen mindent, ami a barokk előtt keletkezett. Nehéz racionális magyarázatot találni arra, miért pont ehhez a zenéhez vonzódom annyira. Talán a polifónia az oka, amely mindig magával ragad.

Előnyben részesíti a vokális zenét az instrumentálissal szemben?

Nem, ezt nem mondanám. Viszont az instrumentális műfajok közül jobban kedvelem a kamaradarabokat, például a vonósnégyeseket.

Visszatérve Ligetire, az ön számára mitől emelkedett ki a kortárs zenészek közül?

Nem egyszerűen a tehetségével, hiszen sok tehetséges zeneszerző van manapság is, hanem talán azzal a következetességgel, ahogy minden középszerűt kivetett magából. Nála minden elképesztően koncentrált, nem enged meg magának egy leheletnyi hanyagságot sem, ennek ellenére a zenéje mégsem száraz, hanem időnként kifejezetten poétikus.

Azt mondta egy interjúban, hogy Bach zenéjét nem lehet elrontani. Akkor is jó zene marad, ha rosszul adják elő. Ezzel szemben Mozart rögtön szétesik, ha rossz kezekbe kerül. Mit jelent ez pontosan?

Bach zenéje a legrobusztusabb a zenetörténetben. Hihetetlen bonyolult struktúrákat hozott létre, amelyeket azonban olyan tökéletesen épített fel, hogy egyszerűen elronthatatlanok. Még ha rosszul frazeáljuk, akkor is érzékelhető marad a mű tökéletessége, nagysága. Ezzel szemben Mozart finomabb, törékenyebb. Ha érzéketlenül nyúlnak hozzá, azonnal megsérül.

Ma már polgárjogot nyert az előadótermekben a historikus játékmód. Eredeti hangszereken vagy autentikus kópiákon adják elő olykor még Beethovent is, de főleg Mozartot és a korábbi zenéket. Hogyan értékeli ezt a folyamatot?

Fontosnak tartom a historizmust, tisztelem a képviselőit, és érdekelnek az eredményeik. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a korhűség nem a legfontosabb szempont a zenei interpretációban. Hiszen a historikus előadások között is vannak nagyon jók és kevésbé sikerültek, vagyis a korhű hangszerek önmagukban még nem jelentenek garanciát a minőségre.

És ami a zongorát illeti? Nem próbálkozott meg a régebbi változataival?

Sokféle hangszeren játszom. Legtöbbször persze Steinway-en, mivel ez a leguniverzálisabb zongora, amelyen gyakorlatilag bármit elő lehet adni. Nagyon szívesen játszom klavikordon, mondhatjuk, hogy ez a kedvenc hangszerem, de koncerten mégsem lépnék fel vele. Ahhoz sokkal több időt kellett volna arra szánnom, hogy a hangversenyzongorán kívül más, korábbi zongoratípusokkal is megismerkedjem. De, mint mondtam, számomra nem a hangszer a döntő tényező. Egy darabbal ismerkedve annyi minden mással kell megküzdeni.

Az ön játékát gyakran illetik az analitikus jelzővel. Talán ez az, ami fontosabb önnek, mint a hangszer? Az elemző játékmód?

Lehet, hogy a darab, amelyet előadok, úgy hangzik, mintha analizáltam volna, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg meg is tettem. (nevet) Egy zongoristának egyébként is sokkal könnyebb dolga van, mint mondjuk egy karmesternek, hiszen nem kell egy hatalmas, bonyolult struktúrát átlátnia. A zongoradarabok szerkezete, legyen szó szonátáról vagy fúgáról, könnyen átláthatóak számomra, nincs szükségem arra, hogy analizáljam őket. Az én módszerem ennél sokkal ösztönösebb. A belső rezdüléseimre figyelek, ezek döntik el, mit kezdek a darabbal.

Sosem játszik Csajkovszkijt, Rachmaninovot vagy Lisztet. Mindig ön dönt arról, hogy milyen darabokat ad elő?

Nem arról van szó, hogy soha életemben nem játszottam tőlük semmit, sőt fiatalkoromban, a tanulmányaim során kifejezetten sok Rachmaninovot vagy Lisztet játszottam. Talán éppen ezért untam rájuk. Nem tudok olyasmivel foglalkozni, ami nem érdekel. Úgyhogy igen, csak azt játszom, ami izgatja a fantáziámat.  

Hosszú évtizedek óta játszik közönség előtt. Érez valamilyen különbséget mondjuk a húsz évvel ezelőtti közönség és a mai között? Változott-e a publikum zeneértése vagy koncentrációs képessége?

Nem, nem érzékelek különbséget. Az is igaz, hogy nagyon kevéssé érzékelem a közönséget játék közben. Viszont azt gondolom, hogy ha a nézők túlságosan dekoncertáltak lennének, azt azért észrevenném, ha másból nem is, a zajokból, mocorgásból. De ilyen még sohasem történt. Azt hiszem, szerencsés vagyok, olyan emberek járnak a koncertjeimre, akik maguk is nagyon rá tudnak hangolódni a zenére.

Vannak kedvenc koncerttermei?

Azokat a termeket szeretem, amelyekben jó az akusztika. Ez nem függ a terem nagyságától, mert például az amszterdami Concertgebouw hatalmas befogadóképességű, viszont remek az akusztikája. Az önök Liszt Ferenc Zeneakadémiája sem olyan kicsi, de emlékeim szerint ott is csodásan szól a zongora. És nem utolsó sorban az egyik legszebb hangversenyterem a világon.

Mit gondol, miért adhatott Oroszország annyi kivételes zongoristát, zenészt a világnak? Az orosz lélek legendás érzékenységén múlt vagy az úgynevezett orosz iskolán?

Azt hiszem, annyiban beszélhetünk orosz iskoláról, hogy van egy sajátos tanár-diák viszony, illetve egy sajátos hozzáállás magához a zongorázáshoz, ami leginkább Oroszországban érhető tetten. A mestereink arra tanítottak minket, hogy fizikailag tökéletesen ellazult, szellemileg azonban pattanásig feszült állapotban zongorázzunk. Arra törekedtek, hogy a zongorista motiválva legyen abban, hogy egyre tovább fejlődjön. Hogy milyen az orosz lélek? Hát ez elég nehéz kérdés. (nevet) Az biztos, hogy Kelet-Közép-Európában máshol húzódnak a határok, mint nyugatabbra. Szélsőségesebbek vagyunk. Bizonyos értelemben, paradox módon, szabadabbak.

Előadóművészként miből merít ihletet a zenén kívül?

Ó, engem rengeteg dolog érdekel. A költészet például mindennapos táplálékom, de ugyanígy a természet is. Nagyon szeretem például megfigyelni, hogyan változnak a fények.

Pedig azt gondolná az ember, hogy egy zongorista életébe nemigen fér bele más a zongorán kívül. Sosem volt emiatt hiányérzete?

Dehogy, egyáltalán nem. Hála istennek, sosem tombolt bennem túlzott gyakorlási kényszer, úgyhogy mindig maradt időm más kedvteléseimre is. Lehet, hogy éppen ezért nem vagyok elég jó zongorista, viszont teljesen normális életet élek. Az igazság az, hogy a zene rettenetesen fontos számomra, de maga a zongora kevésbé. Nem az motivál, hogy megmutassam, micsoda virtuóz vagyok, hogy bármit meg tudok csinálni a hangszeremen. A hangszer számomra csupán eszköz, hogy kifejezzem magam, hogy közvetítsek valamit a közönségnek. A zene a szenvedélyem, nem a zongora.

Koroljov tavalyi koncertjéről itt olvasható kritikánk.

Az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért köszönet Scheer Katalinnak és Végh Dánielnek.