figaro

Fotók: Nánási Pál

Arra kérte első férjét, hogy ha cikinek érzi a hangját a színpadon, lője le. Rost Andrea azon kevesek egyike, aki úgy tudott nemzetközi karriert felépíteni, hogy közben nem darálta be az operaipar. Mindig volt türelme kivárni, míg megérik egy szerepre. Puccini Pillangókisasszonyát nála érzékenyebben jelenleg senki nem tolmácsolja egész Európában, pedig csak most debütált vele az Operaházban. Az énekesnő mostanában többet lép fel itthon, így tudtunk vele beszélgetni. Szerinte a budapesti Operaház nincs fent a nemzetközi térképen, a buddhizmus pedig nem fosztotta meg katolikus hitétől.

Nemrég Nepálban részt vett egy meditációs gyakorlaton. Katolikus létére hogyhogy buddhista meditációt választott?

Elég erős a hitem, az egyházban azonban kicsit megrendült a bizalmam. A válásom után egy pap közölte velem, hogy többet nem mehetek se gyónni, se áldozni. Hát, mondtam, akkor nem járok többet templomba. Csak aztán nagyon hiányzott. Van egy barátnőm, aki komolyan foglalkozik a buddhizmussal, ő kapacitált, menjek vele Nepálba. Úgyhogy egyszer csak ott találtam magam Katmandu fölött a hegyekben, egy Vipassana meditációs központban. Tíz napon keresztül nem csináltunk mást, csak meditáltunk, esténként pedig Goinka mester tanításait hallgattuk. Úgy éltünk, mint a szerzetesek. Kezdetben csak a lélegzetvételre koncentráltunk. Minden lelassult. Objektíven tudtam szemlélni testem minden rezdülését.

Mi a legszimpatikusabb a buddhizmusban?

Hogy nincs benne bűntudat. Nem azt sulykolja, hogy bűnös emberként élünk, hanem pont abban segít, hogyan szabaduljunk meg a szenvedéstől. A szenvedés sokféle lehet. A legnagyobb jólétben is lehet valaki depressziós. Azt tanítja, hogyan lehet a jelenben élni. Nem bánkódni a múlton, nem kacsintgatni a jövőre. Azt értékelni, ami van, itt és most, ebben a pillanatban. A második válásom nagy szerepet játszott abban, hogy elmentem Nepálba. Azzal indultam el, hogy szeretnék tisztábban látni, nem akarok mindenféle szemüvegeken keresztül nézni az emberekre.

Buddhista lett?

Nem. Pont az a fantasztikus az egészben, hogy nem fosztott meg a katolikus hitemtől.

Van kapcsolat a meditációs és az énekesi légzéstechnika között?

Az énektechnika 50 százaléka a jó támaszon múlik. Vagyis azon, hogyan tudok bánni a levegővel, hogyan juttatom el a test különböző pontjaiba. A test összes rezonáns ürege számít. Az orr, a fogak, még a szemüreg is. Sokszor mondta nekem az énektanárom: Andrea, a szemeddel énekelj! A katolikusok szerint a testünk isten temploma. Erre mondta nekem egy pap: "Milyen szerencsés vagy, te akkor is imádkozol, amikor énekelsz." Szóval, igen, az éneklés meditáció.

Miért jó a színpadon?

Mert egy csomó olyasmit kiadhatok magamból, amit a privát életben nem. Bennem borzasztó nagy érzelmek dúlnak, melyek csak a színpadon hatnak normálisnak. A való életben nevetséges vagy ijesztő lennék, ha ilyen nagy érzelmi amplitúdót produkálnék.

Úgy tudom, hogy a családja nem lelkesedett az ötletért, hogy énekes legyen.

Amikor már zeneakadémiás voltam, apukám is belátta, hiába mondogatja, hogy ne nyervákoljak. A halála után találtam egy füzetet, tele volt ragasztva a rólam szóló újságkivágásokkal. Néha arra gondolok, talán azért volt annyira ellene, mert féltett. Persze lehet, hogy csak mentegetni akarom, hogy ne legyenek rossz érzéseim vele kapcsolatban. Anyukámnak szép hangja volt, fiatal korában járt operába. Ő azért próbált apu ellenében segíteni.

Legtöbb szerepében a nő áldozat. A való életben is így éli meg? A női szerep áldozathozatal?

Én ennél összetettebb vagyok. Kétszer váltam el, és mind a kétszer én kezdeményeztem a válást, bármilyen nehéz volt is meghozni a döntést. Anyukámnál, nagymamámnál láttam ezt az áldozatviselést, de én éppen ennek ellenében akartam élni. Már gyerekként megfogadtam, hogy nem leszek áldozat. Ugyanakkor bennem is él a hiszékeny szerelmes, mint Csocsoszanban.

Ön az egész Pillangókisasszonyt elviszi a hátán. Akkor is, ha netán gyengék a partnerek vagy silány a rendezés. Ha én lennék Rost Andrea, be se mennék egy olyan díszletbe, mint amilyet most az operában láthattunk. Szimplán pénzkérdés, hogy változzon valami?

Jelenleg nem vagyunk rajta az operajátszás térképén. Amíg nincs nemzetközi arculata az Operaháznak, addig nem jön ide az Opera News tudósítója, hogy cikket írjon például erről a mostani Pillangókisasszonyról. Fel kéne kavarni az állóvizet, idehívni egy világszám rendezőt, mondjuk egy Robert Carsent, összehozni egy első osztályú csapatot, és színpadra állítani egy ütős előadást. Akkor azonnal megjelennének a nemzetközi hírű szakírók, mert kíváncsiak lennének, mi történik a budapesti Operaházban. Elég volna egy évben csak egy ilyen produkció, és akkor már több esélyünk lenne fölkerülni arra a bizonyos térképre.

Hogyan készül fel egy ilyen szerepre? Hallgatja a régi nagyokat?

Igen, hallgattam régi felvételeket és tanulok is belőlük. Mirella Frenit, például, de nem tetszett. Túlfújta, hatalmas, sötét hangon énekelt. Renata Tebaldi sokkal jobban tetszett. Callas viszont megmutatta, hogy az apró zenei finomságokban rejlik a titok. Például amikor Sharpless, az amerikai konzul megkérdezi Butterflytól, tudja-e Pinkerton, hogy ez az ő fia. Soha senkitől nem hallottam olyan pianót. Ezt a részt általában erőből éneklik. Senki nem énekelte olyan halkan, fájdalmasan, mint Callas. Pedig hát milyen érzés lehet az egy nőnek, megszülni egy gyereket úgy, hogy az apa nincs ott, sőt még csak nem is tud róla? Ezek a nagy pillanatok.

Puccinit gyakran giccsesnek tartják, az operát meg anakronisztikusnak, teátrálisnak.

Az operák arról szólnak, hogy az érzelmeket igenis meg szabad élni. Manapság érzelmileg egyre sterilebb életet élünk. Félünk attól, hogy átadjuk magunkat egy-egy érzelemnek, félünk a teatralitástól. Lehet, hogy nem kellene.

Hogy látja Magyarországot, mióta hazajött?

Kívülről. De nagyon szeretem. Szeretném, ha végre valami olyasmi történne itt, amitől Budapestet és Berlint megint egy lapon emlegetnék, mint anno a húszas években. Mindig büszke voltam a magyarságomra. Arra a magyarságra, amely mindenütt megállja a helyét a világon, amely mindenütt otthonosan mozog. És nem arra, amelynek az identitástudata csak az országhatárokig terjed. Az edelényi kastélyban szerettem volna egy nemzetközi színvonalú zenei központot létrehozni, de senkit nem érdekelt, senki sem akarta szponzorálni. Úgy látszik, nekem nem az a dolgom, hogy Magyarországot felírjam az operajátszás térképére. Hanem az a dolgom, hogy énekeljek. Miközben az egész világon úgy emlegetnek, mint a magyar szopránt. És én erre mindig nagyon büszke voltam.

Mi volt a legnagyobb elismerés?

Hogy az olaszok csak úgy hívtak: La Rost! Ugyanúgy, mint Callast. La Callas.

Egyik álmom, hogy Judit szerepében halljam a Kékszakállúban. Van erre esélyem?

Nahát, furcsa, hogy ezt mondja. Ugyanis megfogadtam, hogy az lesz az utolsó szerepem. Azzal szeretném letenni a lantot. Judit alakját nagyon az enyémnek érzem, Bartók zenéje mindent elmond a férfi-nő kapcsolatról.

A múltkor Edita Gruberovát hallgattam, vagy inkább az árnyékát. Nincs szomorúbb egy zseniális énekes kiöregedett hangjánál. Ön tudni fogja, mikor kell abbahagyni?

Azt mondtam az első férjemnek: "Te kezdettől fogva ismered a hangomat. Ha egyszer azt fogod érezni, hogy már ciki vele kiállni a színpadra, lőj le!" A lényeg, hogy ne magam miatt, ne az exhibicionizmusom miatt akarjak színpadra lépni. Ha már nem tudok örömet, élményt adni a közönségnek, azt a lelkem mélyén meg kell éreznem.