Ligeti György az ő Bach-lemezét vitte volna magával arra a bizonyos lakatlan szigetre, hogy étlen-szomjan, magányosan, utolsó leheletéig azt hallgassa. A Művészetek Palotájának koncertterme tegnap este mindannyiunk számára a lakatlan sziget lehetőségévé vált, ahol élőben hallgathattuk Jevgenyij Koroljov Bach-játékát, a teljes, húzások nélküli Goldberg-variációkat (BWV 988).

Vékony pálcikaemberke, törékeny, érzékeny lélek, látszik a járásán, azon, ahogy a koncert végén a sok visszataps után szinte félénken és szégyenlősen meghajol. Befelé él, befelé játszik Jevgenyij Koroljov, akit Grigorij Szokolov mellett a legnagyobb kortárs pianisták között emlegetnek.

Tegnap esti produkciója megosztotta baráti társaságunkat. Egyedül maradtam a saját lakatlan szigetemen, senki sem osztozott velem a felemelő élményben.

A többiek szerint Koroljov olyan távolságtartóan játszott, hogy az a színház nyelvére lefordítva felér egy Brechti elidegenítő effektussal. Amit ők hallottak, az valami koncepciótlan, sőt gondolattalan megközelítése a műnek. Hiába keresték, nem találták benne Bachot. Nem arról van szó, hogy nem tudtak volna elszakadni az örök etalon Glenn Gould-féle interpretációktól. Arról van szó, hogy Koroljov valami megfoghatatlan, absztrakt ideát kergetve magára hagyta a hallgatót. Azt mondják a barátaim, ez az első alkalom, hogy egy koncerten azért fohászkodtak, bárcsak vége lenne már.

Érteni vélem az okfejtésüket, persze csak az agyammal. Ami számukra negatív, az nálam épp ellenkező pólussal csapódott le. Azt éreztem, bárcsak soha ne lenne vége a variációk ismétlésének. Koroljov játéka létrehozott egy olyan végtelenbe nyíló meditációs állapotot, amiben jó volt lenni. Lebegés volt ez, amit meghatározhatatlan, könyörtelenül pontos, mégis poétikusan légies agogikával sikerült megvalósítania.

Eszembe nem jutott sem Glenn Gould, sem Bach, sem Koroljov. Azt hallottam, hogy a pianista lerombolja a hangszert és felépít belőle egy tisztán hangzó világot, amelyben lehetőségem nyílt a legkülönfélébb hangulatokat átélni. Hol hangosan nevettem volna a táncos jókedvtől, hol mély depresszióba süppedtem, azt legalább megtehettem minden külső jelzés nélkül. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szélsőségek között hintáztatott volna. Nem. A hangulatokat képes volt egyszerre megjeleníteni.

Visszafogottságában, a hang úgynevezett idealisztikus megformálására irányuló törekvésében Koroljov éppen hogy meg akarta tisztítani a Goldberg-variációkat minden eddigi rárakódott jelentésétől. Nagy kihívás ez a hallgatónak, belátom. Koroljov nem fogta a kezünket, nem magyarázta meg, mit kell hallanunk. Egyesek szerint ez kegyetlenség.

Szerintem Koroljov azon muzsikusok egyike, aki a hallgatót felnőtt, teljes értékű partnerének tekinti. Muzsikálását alázatosan lehetőséggé és ürüggyé teszi, hogy mi az ő játékán keresztül alkothassuk meg a magunk Goldberg-variációit.

Hallottuk öt-hat melléütését is, de ezek a hibák nem hogy csorbították volna az élményt, hanem éppen hogy emberivé tették. Pont arról tanúskodtak, hogy a zongorista feláldozza a technikát. Erről ő maga nyilatkozott egy évekkel ezelőtti interjúban, amit egyébként ajánlok mindenki szíves figyelmébe. Innen idézek:

„Ott van például Arturo Benedetti Michelangeli, aki egész életében a tökéletességre törekedett, mégis minden koncertjén előfordult négy-öt fals hang. Ha nem erre figyel, hanem kellő átéléssel játssza a darabokat, sokkal jobb zongorista válhatott volna belőle. Lemezt én is sokáig azért nem készítettem, mert képtelen voltam szembesülni a saját technikai problémáimmal, ugyanakkor semmiképpen nem akartam a tökéletességre helyezni a hangsúlyt.”

Íme egy kis ízelítő abból, hogyan játssza Koroljov a Goldberg-variációkat.