Pietro Lorenzetti (1300-1348) Levétel a keresztről

Pilinszky az ötödik evangélistaként aposztrofálta Johann Sebastian Bachot, kijelölve ezzel helyét az egyetemes kultúra Pantheonjában. Bach eredetileg éppen öt passiót írt, de csupán kettő maradt fenn, a Máté- és a János-passió. Ha csak ezt a két oratóriumot írta volna, akkor is ő lenne minden európai zenész origója. A húsvét elképzelhetetlen nélküle. Összegyűjtöttük a tíz legjobb Máté-passió felvételt.

Bár az adat nem szentírás, a mű először 1727. április 11-én hangzott el a lipcsei Tamás-templomban. Valószínű, hogy megrendelésre született, de a megrendelőt nem ismerjük. Az biztos, hogy Bach műve sok mindenben eltért a megszokottól, jóval nagyobb előadói apparátust igényelt, mint a hasonló kortárs darabok. Pontos adatok vannak arról, hogy összesen 60 muzsikus (ebből 34 hangszeres) vett részt a mű életre keltésében. Egy pár évvel későbbi, 1732-es előadásáról maradt fenn az a feljegyzés, mely szerint egy idős hölgy így kiáltott fel, amikor meghallotta a passió színpadias zenéjét: „Isten ments, gyerekek! Úgy érzem magam, mintha opera előadáson volnék!”

A következő 100 évben senki sem fogalmazhatott meg ehhez hasonlót, mivel egyetlen alkalommal sem szólalt meg Bach remeke. Mintha Egyiptom homokja nyelte volna el. Aztán jött Felix Mendelssohn-Bartholdy, előásta a művet, és 1829 nagypéntekén a berlini Singakademie előadásában történelmet írt: elindította a Bach-reneszánszot. Ő volt az első historikus.

Na, nem mintha korhű módon rekonstruálta volna a darabot, az távol állt tőle. Addig a zene előadók és hallgatók számára mindig kortárs zenét jelentett. Mendelssohn volt az első, aki a régi zenék előadásának igényét, vagyis a történeti szemléletet megteremtette. A hangversenyek repertoárjában attól kezdve egyre gyakrabban idézték meg a múlt dallamait.

A János-passióhoz képest Bach különös műgonddal építette fel a Máté-passiót. Ez a hangnemi összefüggésekben éppúgy tetten érhető, mint a Jézus megszólalásait meleg fénybe borító vonóskíséretben, vagy az előadói apparátus sztereo hatást idéző kettéosztásában. A kettéosztás amúgy nem számított újdonságnak, hiszen korábban már a velencei Szent Márk-székesegyházban is alkalmazták, amiről persze Bachnak nemigen lehetett tudomása.

Míg a régi nagy klasszikus karmesterek (Karajan, Furtwängler, Richter, Klemperer) a Máté-passió monumentalitását hangsúlyozták, addig a historikus előadók Harnoncourttól Gardineren keresztül René Jacobsig a drámaiságra fektették a hangsúlyt, ama korabeli hölgyet igazolva: „Mintha operaelőadáson volnánk!”

Íme, a mi Top 10-ünk, kezdő és haladó passiórajongóknak.

René Jacobs

Friss felvétel 2013-ból a Harmonia Mundi kiadásában. A historikus attitűd minden tekintetben érvényesül. Jacobs az előadói apparátus kettéosztását szó szerint rekonstruálja, ezáltal valóban jól érvényesül a két kórus közötti párbeszéd, a mű dramaturgiájának  motorja. Az egyik kórus a passiótörténet kortárs szereplőit szólaltatja meg, míg a másik része a mai hívők kommentjeinek ad hangot.

Pazar szólisták, akik közül kiemelkedik Bernarda Fink melodramatikus, már-már Verdit idéző operai altja, Werner Güra empatikus, a szenvedéstörténet főhősének valamennyi rezdülését egy sportriporter lelkesültségével kommentálni képes tenorja. A kórusok és a korálok is olyan tempósak, hogy nincs bennük helye a könnybe lábadt pátosznak. Jézusa a jóság hérosza, de nem isten fia. Végre egy profán passió, ami a vallásos érzületűekben valószínűleg hiányérzetet kelt majd.

Simon Rattle

Szent és profán különös találkozása ez a DVD. Peter Sellars, az operarendezés fenegyereke ritualizálta a darabot. Az énekesek nem csak a hangjukkal, hanem fizikailag is eljátsszák Jézus szenvedéstörténetét. Megosztó felvétel, inkább Simon Rattle zenei interpretációja, semmint a szcenírozott rituálé miatt kihagyhatatlan. A Berlini Filharmonikusok játéka bizonyítja, hogy az autentikusság nem feltétlenül a hangszerek életkorának, eredetiségének függvénye. Rattle azon ritka karmesterek egyike, aki képes a modern és a historikus hangzást egyesíteni. Profanizált előadás ez is, de cizelláltabb és valahogy emberibb, mint Jacobsé.

John Eliot Gardiner

Bach sosem írt operát, de a Máté-passióból képet alkothatunk arról, micsoda dramaturgiai érzékkel volt megáldva. Műve elsősorban színház, amit Gardinernek mindenkinél jobban sikerült a felszínre hozni, anélkül hogy a passió szakrális jellegét feláldozná a dráma oltárán. Köszönhető ez elsősorban az evangélistát egy vallásalapító kérlelhetetlen szigorával alakító Anthony Rolfe Johnsonnak. Gardinernek, a historizmus meghatározó alakjának ez az előadása ma már megkerülhetetlen klasszikusnak számít. A kórálok nála messze túlmutatnak a vallásos kereteken. Hívőknek és ateistáknak egyformán ajánlott.

Philippe Herreweghe

Herreweghe karizmatikus egyéniségét és csapatának, a Collegium Vocale Gentnek finom kamarazenei Bach-játékát már többször megcsodálhattuk Budapesten. Herreweghe eredetileg orvosnak és pszichiáternek tanult, talán ez az attitűd jelenik meg analizáló, spirituális Bach-olvasatában. Sehol nem ilyen éteri az Erbarme dich kezdetű ária, Andreas Scholl kontratenor tolmácsolásában. Ian Bostridge hisztérikusan együtt érző evangélistája se semmi. Azoknak, akiknek a vallása a zene és istene Johann Sebastian Bach.

Ton Koopman

A minap hallhattuk a Müpában. Az előadás megosztotta a közönséget. Koopman talán az egyetlen, aki a szenvedéstörténetet a maga vallásos-liturgikus közegébe helyezi vissza, a zenét mintegy alárendeli a mélyen hívők vallásos érzületének. Valódi szomorújáték, feloldozás nélkül. Úgy és azért szólaltatja meg a passiót, hogy a vallásos közösség ismét átélhesse Jézusnak, mint Isten fiának megváltó tettét. A holland karmester, csembalista és orgonista egész alkotói tevékenységét szinte kizárólag Bach életművének interpretálására szentelte. Akárhányszor hallgatom, a részletek megkapóak, de az egész valahogy mégis idegen, merev, túl szabályos. Nála nem tudok semmilyen különbséget felfedezni a lemezfelvétel és a minap hallott előadás között.

Paul McCreesh

Bár maga a zene a monumentalitást sugallja és az interpretációk többsége, legyen szó historikus vagy régi, nagy, klasszikus felvételről, általában meg is felel ennek az elvárásnak, akad kivétel. Paul McCreesh pont abból akart erényt kovácsolni, hogy a kórusokban szólamonként csupán egy énekest alkalmazott és a zenekar létszámát is redukálta. A költséghatékony előadással nálunk is megfordult anno a Zeneakadémián. Fazekas Gergely zenetörténész ezt emlegette föl, amikor meginterjúvolta a legnagyobb élő Bach-kutatót, Christoph Wolffot, akinek válasza elég közel áll a mi véleményünkhöz:

„A Máté-passió esetében ez az elképzelés tökéletesen abszurd, és teljes mértékben szembenáll azzal, amit Bach célul tűzött maga elé. Ő már a kétkórusos technikával is jelzi, hogy nem kamaramű, hanem egy nagyszabású oratórium megalkotása volt a célja. A Máté-passió arányai nemcsak Bach életművében egyedülállóak, de a korabeli zeneszerzők, például Telemann vagy Händel hasonló műfajú darabjaihoz mérten is monumentálisak. Az ilyen, oratórium jellegű művek előadásához már akkor is nagyszámú előadói gárdára volt szükség.”

Túlpörgetett tempók, távolságtartó evangélista. Az előadás legfőbb erénye, hogy képes szenvtelenül mesélni a szenvedésről. Csak semmi dráma! Minden csupa tánc. Leghíresebb áriáját, az Erbarme dich-et Magdalena Kozena úgy énekli, mintha egy pásztorlány dala volna. Van az egészben valami a buddhista szemléletből. És ez mégis roppant szimpatikussá teszi.

Nikolaus Harnoncourt

Harnoncourt, a régizene meghatározó, karizmatikus figurája a '70-es években rögzítette először a nagyszabású művet, mintegy a teljes Bach kantátasorozat megkoronázásaként. A bécsi jezsuita templomban készített felvétel teátrális és spirituális egyszerre, erőteljes retorikával fűszerezett zenei desztillátum. Sehol nem szólnak lélektanilag ennyire hitelesen a korálok. Christoph Prégardien régi motoros az evangélista szakmában, nála a vokális és színészi képesség hitelesen kiegészíti egymást. Amúgy a szólisták viszik el az az egész előadást, a hangszereseken mintha itt-ott a fáradtság, de legalábbis a rutin jelei mutatkoznának. Matthias Goerne Jézusához fogható nincs, ő az egyetlen, aki képes megszabadulni a szerep súlyától. Ő az igazi Ecce Homo!

Otto Klemperer

Végül a régi nagy klasszikusok. Bár mindegyik monstrum, Klempereré a legfényesebb, legáttetszőbb. A lassú, szélesen hömpölygő tempók olykor mulatságossá, olykor idegesítővé válnak. Romantikus nagyoperai merengés valamennyi ária, nagy énekesek (köztük Fischer-Dieskau) míves produkciója, megtűzdelve filozofikusan szemlélődő korálokkal. A kórusok pöfögve zakatoló gőzmozdonyok. Ehhez képest a leggyengébb historikus előadás is valóban kortárs zene. 1961-ben készült a felvétel. Azoknak, akik szeretnek nosztalgiázni.

Karl Richter

Az 1971-es Passió-film grandiózus, rigorózus előadás, a megingathatatlan hit kiáltványa. A film amúgy lecsupaszított eszköztára az egyszerű díszlettől a kameramozgásig megmosolyogatóan avítt. A zene szélesen hömpölyög, mint egy lassított felvétel. Szinte szótagolva énekelnek az amúgy kiváló szólisták. Peter Schreier, Ernst Gerold Schram, Helen Donath és kiemelkedő Hamari Júlia Erbarme dich-je. Nemes, patinás, csak épp ma már nehéz utat találnia a szívünkhöz. Mélyen hívőknek!

Wilhelm Furtwängler

Ha Richteré a hit, akkor Furtwängler 1954-es (több felvétel is létezik az ’50-es évek elejéről) előadása a kételkedés hangján szól. A legendás karmester Wagner-operát csinált a passióból. Furcsa mód a nagy klasszikusok közül mégis az övé a legizgalmasabb, legdrámaibb. Lassú tempói frissek és vitálisak, a kórusok elképesztően plasztikusak. Anton Dermota náthás evangélistájának minden megnyilvánulása megrázó. A Péter tagadását elbeszélő részben máig könnyeket csal a szemembe. Furtwängler előadása talán az egyetlen, amely nem állít, nem illusztrál, hanem kérdez. Isten, hol vagy? Szkeptikusoknak.