Thomas Hengelbrock (Fotó: Florence Grandidier)

Az 55 éves német karmester, Thomas Hengelbrock pályakezdőként éppen az olyan mamutzenekarok éles hangú kritikusaként hívta fel magára a figyelmet, mint amelynek néhány éve a vezetője lett. Együttesével most vasárnap Budapesten koncertezik, a Zeneakadémián. E-mailben válaszolt a kérdéseinkre.

Pályája kezdetén Doráti Antal asszisztense, illetve a Concentus Musicus Wien hegedűse is volt. Milyen hatással volt önre ez a két nagyon erős személyiség, Doráti és Harnoncourt?

Karmesterként Doráti Antal gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Nagyszerű ember volt és hihetetlenül művelt, képzett koponya, nagyon tiszteltem őt. És rengeteget tanultam tőle. Nem mellesleg pedig Doráti volt az első, aki arra buzdított, hogy legyek karmester. Egy alkalommal, amikor valami miatt nem tudott időben beérni a próbára, megkért, hogy kezdjem el én, mint első hegedűs a munkát a zenekarral. Éppen Bartók Kékszakállúját próbáltuk. Amikor aztán Doráti megérkezett, nem vette át a munkát, hanem leült valahol hátul a teremben, és figyelte, mit csinálok. A próba után pedig odajött hozzám, és azt mondta: „Magának karmesternek kell lennie!” 

És Harnoncourt?

Vele egészen más volt a viszonyom. Lenyűgöző volt követni a zenei gondolkodásmódját. Harnoncourt rendkívül inspiratív személyiség és zenész, de karmesterként, a zenekarral való munkám során egészen más utakon járok, mint ő.   

A ’80-as években ön a fennálló zenei világ éles hangú kritikusaként hívta fel magára a figyelmet. Mi ellen lázadt?

Abban az időben minden zeneművet ugyanúgy adtak elő. Akármilyen koncertre ment az ember, ugyanazt a szép, de teljesen uniformizált hangzást kapta. Ezzel akartunk szembemenni mi, fiatal muzsikusok, akiket a stilisztikai különbségek érdekeltek, nem csupán a szép hangzás. Ezért alakultak egyre-másra a ’80-as években a különféle régi- és új zenére szakosodott együttesek, mint például a Concerto Köln, a Freiburgi Barokkzenekar vagy a Balthasar Neumann Ensemble.

És mi a helyzet manapság?

Engem a mai napig ezek az eszmék vezérelnek. Nagy öröm számomra azt látni, hogy ma már a nagy múlttal rendelkező szimfonikus mamutzenekarok is a differenciálás irányába nyitnak. Sokkal nagyobb a művészi játéktér, és szervezetileg is sokkal rugalmasabb egy mai nagyzenekar, mint 10-20 évvel ezelőtt. És ami a fő, a zenészek sokkal motiváltabbak, nyitottak az új ingerekre, és fontos számukra, hogy folyamatosan fejlődjenek.

Foto: Bertold Fabricius

Önt demokratikus, liberális karmesterként tartják számon. Mit jelent ez a hétköznapokban?  Hogy néz ki Önnél egy ideális próbafolyamat?

Számomra ebben az egészben a zene létrehozása a fontos. Azért vagyunk együtt, hogy megszólaltassuk a zenét. A közös munka csak akkor működik, ha egy hullámhosszon vagyunk, ha valamennyien ugyanarra törekszünk. A karmesternek nem leigáznia, hanem motiválnia kell a zenekart. Az a dolgom, hogy zenei ötletekkel álljak elő, és a lehető legplasztikusabban közvetítsem az elképzeléseimet a zenészeknek. Igyekszem képekkel leírni, mit szeretnék hallani.  Az a jó, ha a zenészek örömüket lelik a munkában, nem pedig csak azért csinálják, mert az a lökött fazon a pulpituson azt mondja.  Olyan ez, mintha egy izgalmas kalandra invitálnám őket, ők pedig örömmel követnének.

Három éve vezeti Németország egyik legtekintélyesebb zenekarát, az NDR (Észak-német Rádió) Szimfonikus Zenekart. Mit gondol, mi a sikerük titka?

Teljesen új, szokatlan koncepcióval álltunk elő Hamburgban. Koncertprogramunk 400 év zenetörténetéből merít. Sikerült felkeltenünk a koncertlátogatók érdeklődését, kíváncsivá tettük őket a ritkábban hallott művek iránt is. A nézők érzik, hogy a zenészek szívüket, lelküket és értelmüket beleadva készülnek fel és adják elő a repertoárt. Tiszteljük és becsüljük egymás munkáját, ez az együttműködésünk legfőbb bázisa. A zenészeknek és a karmesternek szerelembe kell esniük egymással arra a pár órára, amíg a koncert tart. Csak így születhet igazán nagy zene.

Régizenét és későbbi korszakok zenéit is előszeretettel játssza. Mégis melyik áll közelebb a szívéhez?

A legközelebb a német romantika áll hozzám. Hihetetlen időszak, tele egyedülállóan kreatív, nagy formátumú alkotókkal. Gondoljunk csak Robert Schumannra, erre az univerzális művészre, aki a zeneszerzésen kívül költészettel és festészettel is foglalkozott. Az ilyesmi mindig ösztönzőleg hat rám.

Mi a különbség egy Händel- vagy egy Wagner-opera vezénylése között?

Alapvetően semmi. Karmesterként mindig azt vizsgálom, milyen körülmények vezettek a mű megszületéséhez, függetlenül attól, hogy melyik századról, melyik zenei korszakról van szó. Akár Händel-, akár Wagner-darabra készülünk, tudnom kell, milyen szociális, politikai és történeti összefüggésben jött létre a mű, mert csak így tudom újraértelmezni a mai közönség számára.

Mit gondol, miért olyan népszerű ma a barokk zene?

Én úgy látom, hogy a barokkboom már lecsengett Európában. Az emberek most inkább arra kíváncsiak, hogyan tudjuk Verdit, Wagnert, Debussyt vagy Ravelt újraértelmezni. Ezeknek a műveknek a historikus megközelítése még csak most kezdődik, és ez nagyon érdekes folyamat.

Fotó: Florence Grandidier

Miért egy Armida-Rinaldo pasticciót és nem egy teljes Händel-operát mutat be Budapesten?

Azért szeretem különösen az ilyesfajta kamaradarabokat, mert így kifejezetten az emberi kapcsolatokban rejlő drámára koncentrálhatunk. Torquato Tasso eposzából, A megszabadított Jeruzsálemből szemezgetve állítottam össze ezt a kis operát, amely akár a „Jelenetek egy házasságból“ címet is viselhetné.

Hogyan írná le, milyen egy zenekar ideális, korszerű hangzása?

Ez mindig attól függ, hogy éppen milyen darabot játszanak. Ha egy zenekar Brucknert játszik, akkor Bruckner-zenekarként kell megszólalnia, ha Händelt, akkor  Händel-zenekarként. A kulcsszó a rugalmasság. Ha egy Händel-opera Brucknerként szólal meg, vagy Buckner úgy szól, mint Händel, akkor az igazi zenei élménytől fosztjuk meg a hallgatóságot. 

Az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségért külön köszönet Scheer Katalinnak.