Első blikkre eklektikusnak és koncepciótlannak tűnt a program: nem értettem, mit keres egymás mellett Mendelssohn h-moll vonósszimfóniája, Britten szopránra írt Színvázlatai, Verdi e-moll vonósnégyese és a végén a keserédes desszert, Purcell Dido és Aeneasából Dido búcsúja. Aztán besétált Patricia Petibon és minden megvilágosodott.

A művésznőt kísérő kamarazenekarral kapcsolatban nem volt bennem különösebb várakozás. Gondoltam, majd kellemesen kitölti a várakozás perceit. Ehhez képest a csupa vonós Münchener Kammerorchester meleg színekkel operált, technikailag ügyesen utalva a historikus játékmódra. Így a barokk formavilág zenei imitációjaként aposztrofált, vonósokra írt h-moll szimfónia utólag logikus választásnak tűnik. Előre felrobbantotta a terepet a vokalista számára, akit a mindent leegyszerűsítő média megbélyegzett a régizenész címkével.

Petibon vokális identitása ugyanis messze nem merül ki a barokk zenében. Ahogy a nakünk adott interjúban mondta, kezdettől fogva mindenevő volt, párhuzamos világok űrutazója. Az igaz, hogy szólistaként a régizene-specialista William Christie fedezte fel 1996-ban, és Jean-Philippe Rameau Hippolyte et Aricie-jében debütált, de Strauss vagy Berg kezdettől megvolt neki.

Petibonról egyébként is azonnal lehullik minden címke, ahogy megszólal. Mutassanak nekem olyan barokkistát, akinek ekkora, ilyen erős és ilyen minőségű hangja van. Még szerencse, hogy az első emeleti oldalerkélynek van korlátja, így volt miben megkapaszkodnom.

Nem. Petibon nem specialista, hanem összművész. Bármit elénekel, ahogy bármit eljátszik. Egyszemélyes színház. Fehér bőre világít, vörös haja lángol. A kezében valami kerek és lapos. Magasra emeli, mint démoni papnő a fekete ostyát, és belebokszol. Lám, egy cilinder, amely legtöbbször a fején van. Hogy mit lehet egyetlen tárggyal művelni a színpadon, e témában Petibon kurzust indíthatna a színművészeti egyetemen.  

A Les Illuminations, Britten zenéje legalább annyira lázas, mint Rimbaud látomásos prózaversei, amelyekre íródott. Igaz, hogy a szöveg ott volt a kezünkben, a kísérőfüzetben, de azért a rendezéstől nemes gesztus lett volna, ha a parádés vokális megnyilvánulás Rimbaud-i forrását kivetítőn olvashatta volna a publikum: „Rézkolosszusokkal és pálmákkal övezett kazánok nyögnek dallamosan a tűzben”, „a kültelkek bacchánsnői zokognak”, "kürtök nyája zengi a nép gondolatait”.

Britten nem feszegeti különösebben a tonalitás határait, dallamvilágát nem aknázta alá tabudöntögető harmóniákkal, meghökkentő ritmusképletekkel. És mégis. Petibon tálalásában az 1939-ben született mű kortársnak, modernnek hat pszichológiai mélységeivel, miközben a cilinderből előhúzza a 30-as évek Párizsát, fényeivel, eső mosta macskaköveivel, bohémtanyáival. Petibon nemcsak színház, mozi is.

De leginkább forradalmár. Performansza merénylet a racionális én ellen. Robbantsuk fel az agyunkat, ezt a minden porcikánkat kontrolláló, perverz börtönőrt, és éljük át Rimbaud sorát, amint „csontunk új szerelmes testbe költözik”. Mindezt egy chanson- és operaénekes érzéki hangján közli, amely már túl van a szexuson. Piaf és Callas egyszerre. Szomorú, bohócos gesztusaiban pedig Giulietta Masina reinkarnációja.

Alig 25 perc után Petibon visszacsukja a cilinderét. A szünet után Verdi e-moll vonósnégyesének zenekari átirata, amelynek szintén megvan a maga zenetörténeti előképe, bármilyen jól szól is a koncertmester, Daniel Giglberger lelkes vezetésével, csak felerősíti a hiányérzetet. Legszívesebben elkezdeném skandálni, Pe-ti-bon, Pe-ti-bon!

Röpke öt perce visszajön, hogy elpanaszolja Dido bánatát. Petibon tényleg képes egyetlen áriába annyi drámát sűríteni, hogy az az illúziónk támad, egy egész operányi érzelmet éltünk át. A mozdulatait mintha Robert Wilson rendezte volna.

Kapunk ráadást, Händel Rinaldójából a Lascia ch’io piangát. Petibon az agyonhasznált örökzöldből nem csinál vokális karácsonyfát, nem cicomázza a da capót, csak az érzelmi intenzitást növeli, két kezét hátrafelé kissé szétnyitja, ezzel szinte vezényli a zenekart, amely olyan érzékenyen játszik alá, mint a legjobb historikus banda.Pedig se nem historikus, se nem a legjobb.

A taps nem akar abbamaradni, Petibont mintha váratlanul érné a siker. A kulisszák mögül előráncigál egy megszeppent tolmácslányt, akinek nem sok dolga akad, mert a koloratúr mindenki számára érthető angolsággal közli, elfogyott a muníció, nem készült több ráadásszámmal.

Képtelen vagyok eldönteni, hogy ez most szimpla bénázás vagy a gegparádé része. Petibon olyan természetes, hogy az már gyanús. Na jó, nem bánom alapon a Britten-dalokból egyet gyorsan felmelegít nekünk. Megint azok a fejbiccentős bohócos gesztusok a végén. Aztán tényleg vége. Összesen nem töltött háromnegyed órát a színpadon. Időben kevés volt, de hatásában tömény. Ezek után veszélyes autóba ülni. Ha most megszondáztatnának, azonnal elvennék a jogosítványomat.