Giovanni Antonini

Nem volt túl meggyőző az Il Giardino Armonico együttes péntek esti produkciója a Müpában. Az előadás a kettősség jegyében telt: ihletett, invenciózus pillanatok váltakoztak egyenetlen, sápadt félmegoldásokkal.

Az egyenetlenség leginkább a zenekar számlájára írható. A bevezető szonáta olyan bizonytalanul indult, mint a másnap egy átdorbézolt éjszaka után. Az elsőhegedűket félénken cincogtatták a gazdáik, a hangzáskép csak a nyitány szerepét betöltő szonáta első tételének végére állt össze, úgy-ahogy.

Negyedik alkalommal hallom élőben a régizene fenegyerekeiként aposztrofált együttest. Hol vannak már azok a barocker gesztusok, merész hangzások, meghökkentő ritmusok és metálos effektek, amelyekkel egykor új stílust teremtettek? Nem mondom, olykor megvillant a lézerkard, de igen gyorsan kihunyt a fénye. Az elektromos szikrázás, amely Vivaldi-játékukat egykor jellemezte, Händelnél mintha áramszünethez vezetett volna.

A hangzásbeli sápadtság részben annak tudható be, hogy a mindössze 18 tagot számláló kamarazenekar hallhatóan nem képes megtölteni egy akkora termet, mint a Müpa, ahol a barokk zenék esetében is minimum 40 zenészre van szükség ahhoz, hogy megfelelő hangzásképet kapjunk. Hogy az Il Giardino gazdasági vagy tudományos okból érkezett-e ennek felével, nem tudom. Ha válaszában Giovanni Antonini a korhűségre hivatkozna, akkor bizony nem következetes mesteréhez, Harnoncourthoz, aki nem győzte elégszer hangoztatni A beszédszerű zene című könyvében: „a zene hangzásképéhez a terem mérete-akusztikája is hozzátartozik”.

Roberta Invernizzi

A 22 éves Händel első oratóriumát római tartózkodása alatt írta, Benedetto Pamhili bíboros palotájának egyik camerájában adták elő, az itteninél lényegesen kisebb és egészen más akusztikai térben, valószínűleg ekkorka, 20 főnyi apparátussal. Ami ott és akkor jól szólt, az itt haloványan muzsikált. Ez azonban nemcsak a létszámnak tudható be. A zenészek slamposak, rendetlenek, dekoncentráltak voltak. Elég közel ültem ahhoz, hogy lássam, Antonini többször erélyesen próbálta őket megregulázni, mire öt-tíz perc erejéig valóban összekapták magukat, és visszakapcsolták az áramot a játékukba. De aztán megint elhatalmasodott rajtuk a haknizós rutin. Azért amikor a karmester Antonini beszállt a blockflőtéjével, játéka megolvasztotta mélyfagyasztott szívemet.

Akárhogy is, a péntek este az énekes szólistákról szólt. A darab librettóját a bemutatónak otthont adó Pamphili bíboros jegyzi. A történet allegorikus figurák szájába adott butácska katolikus erkölcsprédikáció. A Gyönyör öröklétet ígér a Szépségnek, az Idő és a Józanság azonban kvázi inkvizítori szigorral bebizonyítja, az érzékiség múlandó, csak a túlvilági öröklétre érdemes berendezkedni. A Szépség aztán lassan feladja kezdeti egészséges ellenállását, és ahelyett, hogy a mának élne, bevonul az öröklét ígéretének katolikus kolostorába.

Az elviselhetetlenül cirkalmas, képekkel túlterhelt barokk moralizálást két és fél órán keresztül csak azért lehet elviselni, mert az énekesek mindent elkövetnek, hogy a zenébe életet leheljenek. Ha nem lennének azok a fránya da capók, talán még izgalmas is lehetne. De hát ott vannak, vagyis minden áriát megismételnek, da capo, az elejétől. Az ismétlés elvileg arról is szól, hogy tovább díszítgetik a korábbi dallamot. Mintha nem fektettek volna bele túl sok energiát, ha meg igen, akkor túlspilázták. Egyébként, ha annak idején Furtwänglernek volt bátorsága meghúzni Bach Máté-passióját, korhűség ide vagy oda, a da capókat is simán lefaraghatná egy olyan belevaló fickó, mint Antonini.

Il Giardino Armonico

Egyenetlenségben az énekesek sem szűkölködtek. Julia Lezsnyevától (Gyönyör) vártam a legtöbbet. A 23 éves orosz szoprán különleges, erőteljes, olykor kontratenor színezetű, fiús, hol érces, hol éteri hangja csak az alsóbb régiókban bizonytalanodott el néha. Minden idők egyik legszebb Händel-áriájában (Lascia la spina, cogli la rosa) azonban a díszítések technikai megoldásai mintha meghaladták volna az erejét, amitől komikussá vált a hatás. Az első részben lázas tempójú, majd fájdalmas Un pensiero nemico di pace-áriát derekasan megoldotta, de az az érzelmi plusz, amit Cecilia Bartoli tesz bele, Lezsneyevánál még hiányzik. Valószínűleg ahhoz még érnie kell. Úgyhogy bármennyire is hasonlítják Bartolihoz, Lezsnyeva messze van még az olasz dívától.

Krystian Adam (Idő) tenorja az elején még tetszett, de aztán egyre kevésbé volt meggyőző. Az Il bel pianto dell’aurora-duettben az arcáról letörölhetetlennek tűnő magabiztos mosolyon mintha repedések támadtak volna. Hangja összeférhetetlennek tűnt az altéval, elvesztette kezdeti fényét, és a fülünk hallatára beopálosodott.

Viszont a duett másik szereplőjének, Sara Mingardónak stabil, megbízható altjára felhőkarcolót lehetett volna építeni. Első áriájában (Se la bellezza perde vaghezza) olyan meggyőző erővel és olyan bámulatos melankóliával sulykolja, „ha a szépség elveszti báját, nem tér vissza soha”, hogy tényleg megfogadom, holnaptól, ha nem is Norbi-diétán, de egészségesebben fogok élni. De mondom, mivel olyan sokszor ismételgetik, hogy minden, ami jó az életben, pusztulásra van ítélve, hogy az egész hamar elveszti a súlyát.

A Szépséget alakító Roberta Invernizzivel állandóan harcban álltam. Az első „felvonásban” az ő hangja oszcillált a legtöbbet. Ragyogó magasságaival fényes szivárványt volt képes rajzolni a Müpa plafonjára, ugyanakkor a mélyebb regiszterben a hangja gyakran elszürkült. Szóval a szünetben még azt mondtam, Sara Mingardo teljesítménye a legjobb, még ha szerepe nem is olyan látványos. De aztán a második rész elején az oboakíséretes Io sperai trovar nel vero kezdetű áriát Invernizzi Bachi magasságokba emelte. Onnantól számomra róla szólt az este.