Anna Prohaska összeszorult gégével hangicsál, viszont amikor Julia Lezsnyeva énekel, a gravitációnak annyi. A napokban megjelenő két lemez közül jó szívvel csak az övét ajánlom.

Március 15-én jelenik meg Anna Prohaska Enchanted Forest (Elvarázsolt erdő) és Julia Lezsnyeva Alleluja című albuma. "Az operaszcéna fiatal nemzedékének két legizgalmasabb hangja egyszerre örvendeztet meg minket új lemezzel" – ezzel a szöveggel harangozza be az eseményt a német klassikakzente komolyzenei portál. Azonban a megjelenés dátumán és a barokk tematikán kívül nem sok közös vonást találtam a két énekesnő produkciója között.

Anna Prohaska Monteverdi-, Cavalli-, Purcell-, Vivaldi- és Händel-áriákat énekel. A marketingszöveg szerint „ügyesen zsonglőrködve a barokk operák szélsőséges érzelmeivel: szerelemmel, halállal, kétségbeeséssel, őrülettel és bosszúval.”

Anna Prohaska

Nem tudom, hova tették a fülüket a Deutshe Grammophon illetékesei. Prohaska énekel? Összeszorult gégével hangicsál, mint Csőrike a kóbor macska karmaiban. A futamokat alig győzi szusszal, trillás-vibrátós díszítései hanyagul fölrakott, málló gipszstukkók egy anakronisztikus épület homlokzatán. Fád, ízetlen hangjával nem hogy nem zsonglőrködik, éppenséggel ügyetlenül egyensúlyoz az eredeti instrumentumokkal megalapozott manézs fölött. Jonathan Cohen együttese, a 2010-ben alakult Arcangelo felsőfokon beszéli a régizene nyelvét.

Cecilia Bartoli legendás Vivaldi-interpretációja után öngyilkos merénylet a La fida ninfából Licori önsajnálattól buja Alma oppressa-áriáját ilyen vérszegényen előadni, amely éppen arról szól, hogy a sorscsapások sebeit nem lehet szerelemmel gyógyítani, mert az csak újabb lelki betegség forrása.  

Prohaska azonban nem betegít meg, mivel nem közvetíti, sokkal inkább légkondicionálja a barokk szenvedély szélsőségesen forró klímáját.

Hiába minden, a látványosnak szánt videoklipp sem segít. Inkább tűnik exhibicionista magánszámnak, mint ihletett produkciónak. Klipp nélkül pőre hangja se érzést, se képet nem generál. Mintha az egész belső mozit áramtalanították volna. Se varázslat, se erdő.

Nem is értem, hogy lehet őket egy lapon emlegetni, Prohaskát és Lezsnyevát.

A 23 esztendős Julia Lezsnyeva új albuma inkább viselhetné az Elvarázsolt erdő címet. Noha ő most nem az emberi kapcsolatokból fakadó érzelmekkel viaskodik, hanem az égiekkel kokettál spirituálisan: Vivaldi, Händel, Mozart egyházi szólómotettái mellett egy világpremiert, Nicola Porpora újrafelfedezett szerzeményét is megszólaltatja. De hogyan!

Ahogy a mágneses tér görbéinek nincs se kezdetük, se végük, az ő hangjának sincs látható forrása, se elnyelődése. Nem lehet tudni, honnan jön a hang. Amikor ez a kedves matrjoska test és parasztmadonna-arc megszólal, a gravitációnak annyi. Nincs kanál.

Julia Lezsnyeva

Lezsnyevát hallgatva megértjük, nem a kanál hajlik, hanem mi magunk. Illetve, hogy teste-lelke hangszer, amelynek húrjait a természetfeletti pengeti. A legmegátalkodottabb materialistát is képes kizökkenteni anyagba vetett hitéből.

Kiri Te Kanawa, minden idők egyik legnagyobb dívája nem arról híres, hogy huszonéves hangfenoméneket első hallásra csak úgy a szárnyai alá vesz. De ezúttal azt nyilatkozta: „Időről időre kimagasló tehetségek jelennek meg az énekművészet egén, azt hiszem, Julia Lezsnyeva egyike a legnagyobbaknak. Hangjának ragyogása és technikai tudása egyszerűen lenyűgöző.”

Lezsnyeva várható sikeréhez hozzájárul a régizene rockbandájának tartott Il Giardino Armonico is, amely annak idején Cecilia Bartoli Vivaldi-lemezét is bearanyozta. Az orosz hangfenomén tényleg csak Ceciliához mérhető. Sőt lehet, hogy vele kezdődik a barokk zene interpretációtörténetének egy újabb fejezete. Hamarosan, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon személyesen is meggyőződhetünk róla.

Julia Lezsnyeváról korábbi cikkünk itt olvasható.