Fotó: Decca, David Ellis

Giovanni Antonininek, a barokk zene rockereiként elhíresült Il Giardino Armonico karmesterének még mindig van mondanivalója a régizene területén, de már a romantikához is megtalálta a kulcsot. Csütörtökön a Müpában lép fel Sol Gabetta csellistával és a Bázeli Kamarazenekarral. Interjú.

Mit gondol, miért olyan népszerű manapság a barokk zene, a barokk opera?

A barokk zenei nyelve nagyon közvetlen, nem csak Monteverdi, Bach vagy Händel, hanem a kisebb szerzők esetében is. Olyan hangzó színház, amely az élet sokszínűségét, valamennyi aspektusát direkt módon visszatükrözi, és ebben rokon a mai popzenével. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy egy barokk darab sokszor nem több mint tíz perc, vagyis sokkal befogadhatóbb, mint egy grandiózus romantikus mű. Ezáltal is közelebb van a mi rohanó világunkhoz, végső soron jobban fogyasztható.

Annak idején az Il Giardino Armonico együttessel teljesen új, extravagáns hangzást hoztak létre, amivel aztán megalapozták a hírnevüket. Több kritika a barokk zene rockerei jelzőt használta… Mi volt ennek a titka?

A barokk zenében nagyon ritka az előadó számára előírt zeneszerzői instrukció. Ez óriási szabadságot jelent, hiszen mi dönthetjük el, hogyan formáljuk meg a dallamot, hogyan adjunk elő egy versenyművet. Nem elég a kottát eljátszani, meg kell szólaltatni azt, ami a hangjegyek mögött van. Vagyis meg kellett tanulnunk helyesen olvasni a barokk zenét, megtalálni hozzá a kulcsot. A historizmus abban állt, hogy a korabeli zenészek előadásmódjait tanulmányoztuk, akik ugyanazt a nyelvet beszélték. Persze nem tudjuk, hogyan szólt valójában Vivaldi, és nem is arra törekedtünk, hogy tökéletesen rekonstruáljuk, hisz az lehetetlen lett volna. Valami élőt akartunk kommunikálni a közönséggel, nem múzeumot akartunk építeni. Az egyik legfontosabb felismerésünk az volt, amikor rájöttünk, hogy a barokk zenében a hangszerek nem csak énekelnek, hanem beszélgetnek egymással. Ettől egészen más az artikuláció, a felütés, a hangindítás, más a zenei anyag struktúrája. Bizonyos értelemben természetesebb és érthetőbb a mai ember számára, mint a romantika nyelve.

Egy kollégája, Thomas Hengelbrock nemrég azt mondta egy interjúban, vége a barokk boomnak. Ma már érdekesebb Beethoven, Schubert, Verdi vagy épp Wagner historikus megszólaltatása… Mit gondol erről?

A historikus játékmód divattá vált. Az utóbbi időben számos együttes, karmester, szólista demonstrálta, hogyan kell autentikusan előadni a barokk zenét. Klasszikussá váltunk, beleértve mindenkit, aki régizenét játszik. Nagyon sokan azonban csak rutinból játszanak, minket vagy másokat utánoznak, nincsenek saját ötleteik, eredeti meglátásaik, és ez átüt a játékukon. Használják mindazokat az effektusokat, melyeket Harnoncourt vagy mi fedeztünk fel, de tempó, dinamika, artikuláció nem szervesül a játékukban. Nehéz eredetinek lenni, ha az előadó a műről nem gondol semmit. Szóval, ha kiüresedik a régizene, arról a muzsikusok tehetnek. Innen nézve érthető, ha Beethoven vagy Schumann újraértelmezése, szemben a hagyományos interpretációkkal, ma jobban felnyomja a hallgatóban az adrenalint. De nekünk még mindig van mondanivalónk a barokk zenéről.

Fotó: Pető Zsuzsa, Művészetek Palotája

Milyen típusú karmester ön, diktátor vagy demokrata?

Azt hiszem, egyik sem. A diktatórikus hozzáállás távol áll a természetemtől. A zenei demokrácia meg nem létezik, megfoghatatlan. Azt jelentené, hogy mindenki egyszerre beszél és a többség akarata érvényesül. Ez a karmester felszámolásához vezetne, de zenei értelemben nem sülne ki belőle semmi értékelhető. A karmester felelős a zenekarért és a zenei interpretáció minőségéért. A karmester olyan, mint a rendező. Az a feladata, hogy a zenészeket olyan állapotba hozza, hogy valamennyien a legjobbat produkálják.

Van olyan zene, amit sosem vezényelne?

(Felnevet) Hát, vannak zenék, amelyek nem érintenek meg. A Strauss-keringők például vagy Wagner zenéje fényévekre van tőlem. Akkor már inkább Brahms… de alapvetően nyitott vagyok mindenre, akár még Wagnerre is, ha felkérnének… a pillanatnak élek, carpe diem!

Mit jelent önnek Schumann zenéje? És miért éppen az 1. szimfóniát és a csellóversenyt mutatja be?

Schumann legfrissebb felfedezéseim egyike. A két mű azért érdekes egymás mellett, mert kiválóan reprezentálja, mennyit fejlődött alig tíz év alatt Schumann zeneszerzői tudása. Az első szimfónia még nagyon beethoveni modell alapján készült, a gordonkaverseny ehhez képest érett, saját hanggal rendelkezik, messze felülmúlja a szimfóniát. Nagy falat a szólista és a karmester számára is, nem könnyű megtalálni a megfelelő egyensúlyt.

Mi az, ami teljesen új volt benne az ön számára?

Hamar rájöttem, hogy számomra ez nem nagyzenekari mű, sokkal inkább kamarazene, hiszen olyan intim. Elképesztő pianók és pianissimók vannak benne, a romantikus zene tele van nagyon sok törékeny finomsággal, amit a nagy szimfonikus zenekarok elefánt módjára összetörnek. A partitúrákat olvasgatva sokkal több bennük a dinamikai árnyalat, melyeket az interpretációk többsége egyszerűen ignorál. Az első korabeli kritikák Schumann csellóversenyével kapcsolatban elég negatívak voltak. Sötét mű, furcsa dinamikai megoldásokkal, írták. A csellóverseny elején a szólista varázslatos dallama mögött a zenekar szinkópákkal teli, zaklatott zenéjét nem tudták feldolgozni. Kétségtelenül rafinált zene, hiszek abban, hogy kisebb zenekarnak jobban sikerül felszínre hozni a rejtett szépségeit.

Sol Gabetta

Az interpretációban teljes az összhang ön és a szólista, Sol Gabetta között?

Zeneileg teljesen egy húron pendülünk, engem totál elvarázsol a hangzás iránti érzékenysége, a dinamikai érzéke, ahogy megtölti mély tartalommal a füllel szinte már alig érzékelhető pianissimóktól a fortissimóig terjedő tartományt. Ilyen érzékenységet ritkán hallani ma. Manapság a szimfonikus zenekarok többsége túl hangos, amivel arra kényszerítik a szólistát, hogy ő is hangosabban játsszon, és ezzel gyakran szembemennek a zeneszerzői instrukciókkal. A csellóverseny például pianóban kezdődik, nem úgy, ahogy manapság a legtöbb együttes játssza, szentimentálisan és extrovertáltan. A mi olvasatunkban ez a mű lunátikus, elvarázsolt, mélyebb, kevésbé hatásvadász muzsika.

Milyen előadásokat tervez a közeljövőben?

Van egy új projektünk az Il Giardino Armonicóval. Késő reneszánsz és kora barokk zenét játszunk , La morte della ragione, az értelem (vagy inkább a szabály) halála címmel. Ez a zenei összeállítás azt illusztrálja, hogyan válnak a megengedett disszonancia szabályait is felrúgó zenék az európai kánon részévé. A Bázeli Kamarazenekarral, mellyel Beethoven szimfóniáit lemezre veszem, Haydn összes szimfóniáját is rögzítjük. Szerintem Haydn még mindig alulértékelt szerző, sokan unalmasnak tartják, és valóban számos együttes unalmasan is játssza. Haydnhoz szintén meg kell találni a kulcsot. Mozartot játszhatjuk a legunalmasabban, ő akkor is megáll a lábán, mert a melódiáit nem tudjuk elfelejteni. Haydnnak nincsenek felejthetetlen dallamai, de az ő konstrukciói számomra mégis érdekesebbek, mint Mozart szimfóniái. Egyszerre modernebb és ősibb, muzsikája erősen a barokk zenében gyökerezik, mert színházszerű.

Mit gondol Haydn humoráról?

Erről akartam beszélni, Haydnnál a humor és az irónia a fő mozgatórugó. Haydn zenéje a zenei gesztusok színháza. Hirtelen támadt csendjeiről, szüneteiről esszét lehetne írni. A legnagyobb forték közepén (például a Londoni szimfóniákban) képes beiktatni szünetet, majd váratlanul egy teljesen más karakterű témával folytatja. Egy drámai részt megszakít és a folytatást komédiába fojtja. Minden szimfóniája dramma giocoso, mint Mozart operái, játékos drámák, melyek felölelik az élet legfontosabb aspektusait, és mindig optimista kicsengésűek. Ez a hang később kiveszett az európai zenéből, pedig azt gondolom, erre manapság különösen nagy szükségünk van.