Fotók: Művészetek Palotája, Kotschy Gábor

Giovanni Antonini, aki az Il Giardino Armonico együttes élén a historikus játékmód egyik fenegyereke, szólistaként (remek blockflőtés) és karmesterként is extravaganciájáról híres. Vezénylés közben testének minden porcikáját mozgósítja, sajátos násztáncot lejt, lábujjhegyen pipiskedik, aztán szinte szteppel, lemegy guggolásba, frakkjának fecskefarka energikus kalligráfiákat rajzol a karmesteri pulpitus felületére. Beethovent és Schumannt dirigál, olasz virtussal, saját szájíze szerint. Sol Gabetta egy húron pendül vele, mint megidézett dzsinn a mesterével.

Antonini eltáncolja, sőt előtáncolja a zenét. Mozdulatai és a zenekar megszólalása között tökéletes az euritmia, annak ellenére, hogy az ütősíkot áthelyezi, hol túl magasra, hol túl alacsonyra. Gimnasztikája egész testes taktírozás, de nem azért csinálja, mintha nem bízna a zenekarban. Ő csak ezzel a sajátos lambadázással emlékezteti a zenészeit mindarra, amit a próbák során olyan jól begyakoroltak, ritmust, tempót, nüánszokat.

Fokozza a hatást, hogy a Prométheusz teremtményei (op. 43) ráadásul balettzene, amit Beethoven Salvatore Vigano táncmester felkérésére komponált. A 17 tételes műből a finálé és a C-dúr nyitány kedvelt repertoárdarab, ez utóbbi pláne.

A Bázeli Kamarazenekar vonósait elsőre kicsit vékonynak éreztem Beethovenhez, de ezt hamar felülírta a hangzás szépsége, frissessége, magnetikus vibrálása. Antonini már jó ideje bebeethovenesedett, a bázeliekkel veszi lemezre a mester összes szimfóniáját, idén januárban jelent meg a 7-8. szimfóniát magában foglaló korong.

Pofás darab ez a nyitány, de semmi extra, amolyan esztétikai bemelegítés, alkalmas arra, hogy megmutassa a karmester, mit tud a zenekar. A fuvola és az oboa mozarti buborékokat fúj a gyors vonósfutamok fölé. Oké. A rezek plasztikusan reccsennek, mintha tépőzár lenne az égen. Nehéz eldönteni, vajon Giovanni Antonini a minden áron való eredetieskedés vagy az ihletett zenélés megasztárja. De eddig még mindig meggyőzött az őszinteségéről. A bázeliek olyanok, mintha felturbózott, méretre szabott Il Giardino lennének. Ugyanolyan gyorsan, extravagánsan és meghökkentő effektekkel reagálnak a karmester pálcájára, mint saját alapítású bandája.

Schumann, bevallom, nem az én vérmérsékletem. Északfény, titok, idegenség. Egy Várjon Dénes vagy Sol Gabetta kell hozzá, hogy igazán megszólítson. Számomra csak kortárs zene létezik, az, amit itt és most adnak elő. Mindegy, hogy bél- vagy fémhúrokon, csak érintsen meg. Nekem az a zene, ami Shakespeare-nek: isteni dallam, révület. „Hát nem csodálatos, hogy pár szál birkabél így kiragadja a lelket az emberi testből? − kérdezi Benedetto a Sok hűhóban. Nincs nagyobb csoda. És ő nem is hallotta Sol Gabettát, ezt a törékeny piros pacsirtát, aki alig nagyobb a csellójánál, és aki Antoninihez hasonlóan egész testével muzsikál.

Sol Gabetta

Amikor a csellóversenyben (op. 129) hallgat, akkor egész testével pulzál, táncol, ring, veri a taktust, szemével osztja a vonósokat, a válla remeg, ráng, az egész piros ruhás lány csupa láng. 1759-es Guadagnini csellóján nem játszik, hanem azon keresztül lélegzik. Micsóda pianók! A vonó nem is érinti a húrt, mégis zenét fakaszt. A zenekar nem szippantja be a szólistát, hagyja élni. Kamarazenélés ez a javából. Amikor a szünetben a kulisszák mögött találkozom vele, hangszere nélkül olyan, mint tengerész a szárazföldön. Azt mondja, nem úgy fogja föl a művet, mint egy csellóversenyt. Ez nem verseny, hanem dialógus.

Zenekart így beszélgetni a csellóval tényleg ritkán hall az ember. Intim és túlvilági egyszerre. Schumann zenéje fantasztikus, abban az értelemben, hogy a szerzőnek elképesztő a képzelőereje. Ezt a dialógust azonban lehetetlen lefordítani. Sol Gabetta a legjobb tolmács, de hogy mit mond, nem tudom továbbadni: valamit a szerelemről, az élet elviselhetetlen könnyűségéről és valami olyasfajta örömről, amit a kőműves érezhet, amikor felépített egy házat. Névtelen senki, csak ő tudja, hogy a verejtéke szolgáltatta a malterhoz a vizet.

Sol Gabetta ráadásai Schumannt is felülírták. Tőle magától tudom, mit játszott. Először Faurét (Apres un reve), annyi akkumulált szomorúsággal a csellójában, amennyivel egy mániás depresszióst simán ki lehetne nyírni. A második ráadás Peteris Vasks The Book című művéből való. Ehhez Gabetta még énekelt is. Odüsszeusz érezhetett ilyet az árbochoz kötözve a sziréneket hallgatva.

A második félidőben Schumann I., B-dúr „Tavaszi” szimfóniáját (op. 38) meglepő gyors tempóváltásokkal, szokatlan hiperaktivitással tolmácsolta Antonini. Fergeteges, színes papírsárkány a szentimentalizmus unalmas kék egén a bázeliek virgonc játéka. Idáig kevesen jutnak el, még akkor is, ha Antonini kezében a karmesteri pálca tőr, a ráció minden idegszálát átvágja (magyarul túllendít az agyaláson), de a lelket nem sebzi meg. Az enyémet legalábbis nem.

A ráadás Rossini egyik operájának nyitánya, talán az Olasz nő Algirban. Az én Abbadón szocializált Rossini-képemnek valahogy túl precíz, túl cizellált, hiányzott belőle a fenegyerek lazasága, a rubatós csúszkálás, a vonósok erotikus sűrűsége, a ritmus olaszos trehánysága. De azért jó volt hallani így is.

Interjúnk Giovanni Antoninivel.