Steve Davislim, Th.Hengelbrock, Kate Lindsey / Fotó: Zeneakadémia / Felvégi Andrea

Thomas Hengelbrock szerint a barokkboom már lecsengett Európában, a közönség ma inkább arra kíváncsi, hogyan értelmezi újra Verdit, Wagnert, Debussyt vagy éppen Ravelt. Bayreuthban például 2011-ben a Parsifal korhű hangszeres előadásával sokkolta a közönséget. Ezeknek a műveknek a historikus megközelítése még csak most kezdődik, mondta a koncert előtti napokban a Figarónak adott interjúban. Ehhez képest mégis klasszikus barokk repertoárral érkezett a Zeneakadémiára.

A koncert első felében Bach D-dúr zenekari szvitjét (BWV 1069) és Telemann D-dúr concerto grossóját (TWV 54:D3) kaptuk profi historikus csomagolásban. Tökéletes balansz az üstdobos és a három barokktrombitás (egyikük a magyar Kováts Krisztián) között, akik aranyfényű buborékokat fújnak az Ouverture vonósok diktálta, ünnepélyesen lépegető ritmusa fölé. Bach egyébként ezt az impozáns nyitányt felhasználta egy karácsonyi kantátájának (BWV 110) nyitótételében.

Hengelbrock a lehető legünnepélyesebbre veszi a figurát, mintha a háromkirályok érkezését jelentené be, majd a tánctételeken keresztül az utolsóban (Réjouissance) igazi barokk bulihangulatot teremt. Az örömködés és a lelki higiénia ápolása ezeknek a típusú zenéknek a legfőbb profilja. Bach persze mindig mélyebbre nyúl, sosem tud igazán triviális és felhőtlenül könnyed lenni. Nem úgy Telemann, korának ünnepelt és jól megfizetett sztárkomponistája. Felületes és tetszetős, még az amúgy szívszorító largóban is, ahol az oboista brillírozik elviselhetően szomorkás dallamot.

Az est második felvonásában a Balthasar Neumann Ensemble élén Thomas Hengelbrock Armida e Rinaldo címmel Händel operáiból összeállított egyfelvonásos pasticciót mutat be két nagyszerű énekessel, az amerikai Kate Lindsey-jel és az ausztrál Steve Davislimmel a címszerepben. A pasticcio a 18. századi operai gyakorlatban azt jelentette, hogy különböző szerzők (vagy akár egy komponista) különböző operáiból tetszés szerint össze lehetett varrni egy teljes estére szóló művet. Mivel a barokk opera recitativók, illetve áriák sorából áll, és nem túl bonyolult, általában sematikus a története, egy ária innen, egy recitativo onnan, és már kész is az „új” opera. Amúgy a zanzásításnak is megfelelő eszköze, momentán kész kis keresztmetszetet kaphatunk Händel operai munkásságából.

Fotó: Zeneakadémia / Felvégi Andrea

Maga a karmester így harangozta be a produkciót: „Azért szeretem különösen az ilyesfajta kamaradarabokat, mert így kifejezetten az emberi kapcsolatokban rejlő drámára koncentrálhatunk. Torquato Tasso eposzából, A megszabadított Jeruzsálemből szemezgetve állítottam össze ezt a kis operát, amely akár a „Jelenetek egy házasságból“ címet is viselhetné”.

Az előadás után mindezt erős túlzásnak érzem. Az emberi kapcsolatok drámáját a barokk zene fátyolán keresztül egy teljes Händel operából még csak-csak kihallhatjuk. Ott legalább elhangzik egy-két bosszúária, amit ebből az összeállításból például hiányoltam. De itt az érzelmek skáláját szűkre szabta Hengelbrock. Két jó hangú énekest hallhattunk, akik megfelelő színészi vénával megelevenítették a szerelem néhány fázisát az egymásra találástól a féltékenységen keresztül a kibékülésig.

Kate Lindsey hitelesen búgta el a barokk egyik legnépszerűbb áriáját, de nem szakította át jól felépített komfortérzetünk tapétáját. Steve Davislim kasztanyettával a kezében, rózsával a szájában kibékítette és megnevettette szerelmét. A Jelenetek egy házasságból pszichológiai aknamunkája helyett Hengelbrock illatos szappanoperával ápolta a lelkünket.

Nem kell a művészetbe mindig belehalni. Néha az is elég, ha segít túlélni.