figaro

Fotók: Mudra László [origo]

Luxustermékké válhat-e a kultúra? Operaházba való-e az opera? Apu, azok miért énekelnek, miközben fojtogatják egymást? Április 28-án ritkán hallott Verdi-operával ünnepelhetjük a szerző születésének kétszáz éves jubileumát. Az Attila a Sanghaji Nagyszínház és a Művészetek Palotája közös produkciója. A bemutató előtt ellátogattunk a főpróbára, illetve Pier Giorgio Morandi karmesterrel és Káel Csaba rendezővel beszélgettünk.

Oboistaként kezdte pályafutását. Miért cserélte le a hangszert a karmesteri pálcára?

Tíz éven keresztül a Milanói Scala zenekarának voltam az első oboistája, de serdülő korom óta izgatott a vezénylés művészete. A Scalában megfordultak a világ nagy karmesterei, mindig áhítattal figyeltem a munkájukat, volt alkalmam ellesni tőlük ezt-azt. Azért akartam dirigens lenni, mert szerettem volna elsajátítani az olasz opera tradícióját, mélyebben megérteni az olasz lelkületet. A milánói konzervatóriumban kezdtem pálcaórákat venni. Aztán Riccardo Muti, majd Giuseppe Patané asszisztense lehettem. Mindketten a régi olasz karmester-tradíció, Toscanini, Votto, de Sabata örökösei. Minden idegszálammal kötődöm ehhez a hagyományhoz.

Milyen típusú karmester ön, diktátor vagy együttműködő?

Egyesítő, szintézisre törekvő vagyok, azt hiszem. Igyekszem ötvözni a tradíciót az új stílussal, a régi belcanto stílust a modern elképzelésekkel. Ennek az a lényege, hogy a zenekar nem csupán kíséri az énekest, hanem beszélget, kommunikál vele, partnere, támasztéka a zenei dramaturgia kibontásában. Az énekes az akció, a zenekar a reakció. Ami a színpadon történik, az összművészet, a karmesternek az a dolga, hogy a darab valamennyi szereplőjét játékba hozza.  

Mi a különbség a között, hogy koncertteremben vagy operaházban vezényel operát?

A minap a Macbethet vezényeltem a Scalában. Látványos előadás nagy apparátussal, díszletekkel, forgószínpaddal. Ám a számítógépes vezérlés fölmondta a szolgálatot, nem tudták mozgatni a színpadot. El akarták halasztani az előadást, mire felvetettem, hogy tartsuk meg koncertelőadás formájában. Az énekesek jelmezben, minimális mozgással, a színpadi gépezet segítsége nélkül sikeres előadást produkáltak. Az előadás azt bizonyítja, hogy hiába a fantasztikus látvány, végül is az operában a zene a lényeg. Ha egy énekes megbetegszik, hiába a rendezés, a díszletek, akkor tényleg megáll az élet.

A fiatalokhoz hogyan lehetne közelebb vinni ezt a műfajt? Bebizonyítani, hogy az opera nem érzelmek panoptikuma, hanem átélhető valóság?

Nehéz kérdés. Az a baj az operával, hogy masszívan bele van ágyazódva az elmúlt 100 év hagyományába. Az 1900-as évek elején Olaszországban, de talán másutt is, az utcán énekelték a La donna e mobilét, mint valami slágert. Az opera a mindennapok része volt. Azóta a film átvette az opera szerepét. A műfaj azonban még él, és nekünk az a dolgunk, hogy a darabokat folyamatosan újraértelmezzük. Mindig van aktualitása, ami talán a fiatalokat is képes megérinteni.

Az Attila főpróbája és videóinterjúk a Művészetek Palotájában

Az Attilának mi az aktuális üzenete?

Az, hogy az ember cselekedeteinek igazi mozgatórugói mélyebben vannak, mint a politika. Az opera mindig az emberi mélységeket tárja fel, a szerelem, szeretet, szabadság a témája, mint bármelyik korszerű slágernek. Attila invázióját a pápa állította meg, de nem egyházi tekintélyével, hiszen mit számított volna az egy olyan kaliberű hősnek, mint a hunok királya. A pápa emberi kvalitása előtt hajtott fejet a barbár uralkodó.

Ha egy tízes skálán értékelnie kellene Verdi Attiláját, hány pontot adna rá?

Nem egyszerű erre válaszolni, ugyanis Verdi három alkotói korszakát meg kell különböztetnünk egymástól. Nem vehetjük mindet egy kalap alá. Csak az első korszak operáihoz mérhetem az Attilát, akkor 8 pontot adnék rá. Mert a Macbeth első verziójára adnám a 10 pontot és a Nabuccóra a 9-et.

És ha az egész életműből kellene választania, melyik lenne az egyetlen Verdi-opera, amelyet magával vinne arra a bizonyos lakatlan szigetre?

Hadd vigyek legalább kettőt, egyet képtelenség!

Legyen.

Akkor a Simon Boccanegrát és az Otellót. Maga melyiket?

Én a Falstaffot. Számomra az a csúcs.

Megértem. Az egy külön világ.

Ma, amikor a kultúrára alig van pénz, kevesen engedhetik meg maguknak az operát, a klasszikus zenei koncerteket. Luxussá válik a kultúra?

Az egész világ krízisben van. Elképesztő nehézségeket kell megoldani, a szegénység, munkanélküliség kérdését. A kultúrának nem szabadna kapitalista luxustermékké válnia. Mi, olaszok sok mindenben gazdagok vagyunk, természeti kincsekben, történelmi emlékművekben. De a legértékesebbek a zenénk, az énekeseink.

Az államnak, a politikusainknak, döntéshozóinknak sokkal több figyelmet kellene fordítaniuk ennek a kulturális gazdagságnak a közvetítésére, nem gazdasági alapon. Ha több figyelmet kapna a kultúra, jobban élnénk. Az, hogy isten létezik vagy sem, hit kérdése. A kultúra, azon belül is a zene létszükséglet. Az ember elsősorban spirituális lény, csak másodsorban anyagi.

*** 

 Káel Csaba

Hogy született a sanghaji kapcsolat?

2011-ben, amikor meghívásukra ott jártam, gondoltam egyet, és megkerestem az "ottani Müpa" igazgatóját azzal, milyen jó lenne közös produkcióval megünnepelni Verdi születésének 200. évfordulóját. Az ötlet megtetszett neki, úgyhogy hároméves együttműködési szerződést írtunk alá, minden évben összehozunk egy operát, amit itt is, ott is bemutatunk.

Számomra úgy tűnik, az opera műfaja világszerte haldoklik az operaházakban, legtöbbször csak félig szcenírozott vagy koncertszerű előadásokon életképes.

Ne felejtsük el, Pierre Boulez egyszer már fölrobbantotta az operaházakat. Ugyanakkor azt gondolom, az operában is fontos operát játszani. De tény, hogy sok igazság van abban, amit mond. Ennek elsősorban színpadtechnikai magyarázata van. Az operaházak többsége a 19. századi patetikus játékmódra lett kialakítva: nagy hangokra, széles gesztusokra épült. Egy ilyen koncertterem, mint amilyen a Müpa, akusztikailag sokkal érzékenyebb tér. Itt lehet suttogva énekelni. Nem kell úgy csinálni, mintha suttognánk, miközben üvöltünk. Fischer Iván szellemesen úgy fogalmazott: "Itt lehet intimen játszani".

Mit tud az opera műfaja, hogy 400 éve még mindig él?

Ez kultúrtörténeti talány. Talán azért életképes, mert a zene nyelvén úgy ábrázol karaktereket, konfliktusokat, hogy érzelmi-pszichológiai mivolta kortól függetlenül átélhető. Én részben Szabó István tanítványa vagyok, aki azt mondta, a film a közeli művészete. Az emberi létezés árnyalatait, pszichológiai stációit egészen közelről tudjuk szemlélni. Ez az igény ma már az operában is megjelenik. Erre viszont csak egy ilyen térben van lehetőség, ahol többé nem kell megfelelni a 19. századi követelményeknek. Itt a zenére helyeződik a hangsúly, és valóban „közelebbről” is halljuk.

A Müpában egyre több operát mutatnak be.

Nem mai keletű ez a történet. Az elmúlt 8 évben közel 100 operaprodukciónk volt. Eredetileg az volt a terv, hogy a Fesztivál Színház lesz a preklasszikus és kortárs operák színhelye, volt ott Monteverdi Orfeo és Eötvös-darab is. De kiderült, hogy sokkal nagyobb az igény rá, mint gondoltuk, ezért kerültek az előadások a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe.

Mi a helyzet a fiatalokkal?

A fiataloknak többet kéne beszélni az operáról. A legtöbb fiatal úgy esik át a tűzkeresztségen, hogy a szülők elcipelik egy matinéelőadásra. Ha egy gyerek tíz percen belül nem kérdezi meg, hogy apu, azok miért énekelnek, miközben fojtogatják egymást, akkor működik a dolog, hiteles az előadás. Később már sokkal nehezebb megfogni őket.

Miért szeretjük az operát?

Mert bármekkora tragédiáról is szól, pozitív energiákkal tölt fel. Ezért találták föl a görögök a katarzist. Erre vágyunk.

Az Attila nem tartozik Verdi leggyakrabban játszott művei közé. Miért?

Pedig Verdi korai korszakának egyik legfontosabb műve. Merem álltani, remekmű. Azért is szeretek operát rendezni, mert akkor jobban el tudok benne mélyedni. Dramaturgiailag kevés darab van ilyen jól összerakva, mint az Attila, hiszen ismerjük Verdi nagy dramaturgiai baklövéseit. Itt viszont koncentrált zenei szerkesztést látunk, nincsenek benne slágerek, nincs benne lötyögés.

A rendező szemével mi az aktuális üzenete a darabnak?

Semmiképpen sem a hun-magyar elmélet. Sokkal inkább az, hogy itt világok találkoznak. Itt van ez a barbár uralkodó, aki az Uráltól Franciaország közepéig meghódított egy óriási területet. Az opera – számomra – arról szól, milyen személyiség az, aki erre képes, és aki a pápával történt találkozás után mégis megáll. Történelmileg elfogadott tény, hogy ez a találkozás megtörtént. A pápa azt mondja Attilának, neked Isten hatalmat adott az emberek fölött. De ha ide belépsz, ez az Isten földje. Itt nincs hatalmad. Persze, ez egy 19. századi patetikus gondolat, de dramaturgiailag nagyon jól működik. Verdi számára pedig az egész Itália egyesítéséről szólt.

Van még egy érdekes aspektusa, amire most figyeltem föl, amit Verdi sajnos nem hangsúlyoz kellőképpen. Odabella, Aquileia urának lánya, miután elfogták, és látszólag csatlakozott Attila seregéhez, azt kéri, adják vissza a kardját. Attila a sajátját adja oda neki, amiről tudjuk, hogy Isten kardja. Odabella ezzel a karddal szúrja le a végén a barbár királyt, vagyis maga Isten sújt le rá.