Pénteken este a Müpa közönségéből olyan ovációt váltott ki Balázs János zongorajátéka és a Hollerung Gábor vezette Budafoki Dohnányi Zenekar produkciója, hogy ha valaki kintről hallja, biztos azt gondolja, könnyűzenei koncerten őrjöng a publikum odabent. Pedig nem. Klasszikusok szóltak a javából, Rahmanyinov és Rimszkij-Korszakov. De hogy!

A koncert beharangozója szimfonikus felfedezéseket ígért az orosz századfordulóról. Az ígéretet be is váltotta, első felében megszólalt Rachmaninov III., d-moll (op. 30) zongoraversenye, a második részben Rimszkij-Korszakov op. 35-ös Seherezádéja.

Nem járunk messze az igazságtól, amikor komolyzene kapcsán könnyű-, sőt filmzenét emlegetünk. Ez utóbbi műfajban Hollerung és csapata idén többször jeleskedett, lassan már csak úgy emlegetik őket, a Filmharmonikusok.

Rahmanyinov muzsikája maga vált kísérőzenévé Scott Hicks 1996-os Shine (Ragyogj!) Oscar-díjas alkotásában. A film David Helfgott ausztráliai pianistának állít emléket, Geoffrey Rush főszereplésével. Érdemes egy jelenet erejéig belekukkantani:

Miután Balázs János leütötte az első hangokat, a Müpa közönsége a filmben látott kávéházi arcokhoz hasonlóan tátott szájjal adta meg magát a 24 éves zongoraidomárnak, aki a bestia megszelídítését már 5 évesen elkezdte.

Ifjúkorából találtam egy videót, Lisztet játszik, két kicsi keze olyan önfeledten és könnyedén futkározik föl-le a klaviatúrán, mintha az lenne a játszótér.


Könnyedség, spontaneitás most is játékának mozgatója. Pedig a d-moll zongoraverseny minden, csak nem könnyű préda. „Kevés ilyen nehéz és virtuóz mű van. Ezután már semmi sem nehéz” - mondta róla egyszer Kocsis Zoltán.

Balázs János és a zenekar valóban versenyzik egymással. Ám itt nem az a cél, hogy letúrják egymást a színpadról, hanem hogy minél többet hozzanak ki egymásból. Élet-halál harc, nem egymás ellen, hanem egymásért.

Feszes tempó, plafonszaggató hangerő, túlburjánzó dallamok, látványos és hatásvadász harmóniaváltások. Rahmanyinov zenéje olyan erőteljesen képekből építkezik, hogy a koncert után nem arról beszélek, mit hallottam, hanem hogy mit láttam. Mintha a fülével nézne az ember. Nem számolom, hányszor tapsoljuk vissza a pianistát. Ráadást is kapunk, a Kék Duna-keringő Cziffra-féle átiratát.

Balázs János itt Prokofjevet játszik.

A "mintha a füleddel néznél" hatványozottan igaz Rimszkij-Korszakov szimfonikus szvitjére, a színes-szagos, egzotikus Seherezádéra. Romantikus programzene, tételcímekkel, hogy véletlenül se tévedjünk el az Ezeregyéjszaka labirintusában. Igazából mindegy, hogy kiről szól a mese, Szindbádról vagy Kalender herceg hecceiről, mert a mese, ahogy Horatius írja I. szatírájában, mindig rólad szól (De te fabula narratur).

A Seherezádé látványos muzsika Hollerung Gábor és zenekara látványos tálalásában. A karmester nem csak a kezével, egész testével irányítja az életvidám, csupa fiatalból álló csapatot. Amikor például Seherezádé táncol, Hollerung is mozgásba hozza a csípőjét. Jó, nem egy Elvis Presley! A szólisták megérdemlik a külön tapsot, különösen az első hegedűs, a fagottos, az oboista.

Még fent a karmester keze, de már harsog a taps. Halkan megjegyzem, az előadásnak akkor van vége, amikor a dirigens a közönség felé fordul. A csend is a mű része. Ugyanakkor megértem a lelkesedést, mert bár nem volt katarzis, de volt megtisztulás. Mint egy lélekzuhany.