Fotók:Kotschy Gábor / Müpa

A Müpában hagyománnyá váltak a január 1-i újévi koncertek. Idén Haydn oratóriumát, Az évszakokat szólaltatta meg az Orfeo Zenakar és a Purcell Kórus. A karmesteri dobogón a régizene egyik nagy ikonja, René Jacobs állt.

Haydn egyáltalán nem akarta megírni Az évszakokat. A szövegkönyvet gagyinak tartotta, van Swieten báró azonban addig nyomult nála, míg végül az idős mester beadta fájós derekát. A Teremtés komponálására is a gazdag mecénás inspirálta Haydnt, és ezt a librettót is ő maga fordította angolból.

A bölcs Haydn idegenkedése több mint érthető, és mély szociális érzékenységről tanúskodik. Mivel maga is paraszti származású volt, hamar átlátott a bután naiv szövegen. Az évszakok körforgására épülő librettó idealizálja a paraszti életet. A földesúri roboton szocializálódott, kizsákmányolt réteget úgy ábrázolja, mint akinek a viharon kívül nincs más félnivalója. A mű a végén egy huszárvágással vallásos színezetet kap. A nagy ámenben kulmináló befejezés előtt az is kiderül, hogy az igaz emberre örök tavasz és határtalan boldogság vár isten dicsőséges birodalmában. Persze, csak ha megdolgozik érte, küzd, és aztán bízva bízik.

Purcell Kórus

Nem könnyű ettől a maszlagtól elvonatkoztatni, de Haydn zenéje segít. Pláne egy jó előadásban. A január 1-i bemutató ugyan nem reveláció, de volt egy-két emlékezetes csúcspontja. A vendégkarmester idén a belga muzsikus, René Jacobs volt, a régizene-mozgalom egyik oszlopos tagja, aki kontratenorként kezdte pályafutását, aztán neves karmesterré avanzsált.

Számos előadását láttam DVD-n, és mindig elcsodálkoztam, vajon mi köze van Jacobs monoton gombfelvarró mozdulatainak ahhoz, amit hallunk. René Jacobs ugyanis jóformán csak taktíroz, jobb és balkeze szimmetrikus szárnycsapásaiból azonban névjegyévé vált ritmus és lüktetés születik. Néha a valódi élet pulzálása, néha azonban csak gépies monotónia.

Most az volt az érzésem, hogy Jacobs inkább bilincsbe zárja az Orfeo Zenekar és a bécsiek helyett beugrott Purcell Kórus tagjait, mintsem szárnyakat adna nekik. Maga Vashegyi György is ott énekelt a csapatában, kíváncsi lennék, számára milyen érzés lehetett Jacobs kezére énekelni, aki egyhangú jelzéseivel mintha provokálta volna a muzsikusokat, törjék szét a bilincseket.

Ha ugyanis a zenekar és a kórus nem mer kitörni, Jacobs előadása óhatatlanul monotonná válik. A Tavasz és a Nyár tételében ezt hallottuk, csak a kottát játszották-énekelték, volt bennük valami félszegség. Bár a nyári napfelkeltében már ott remegtek a pirkadat valódi színei. Amúgy az egész mű a hangfestésre épül, és ha valaki előadás közben nagyon unatkozna, elszórakoztatja a várakozás, vajon a szövegben felbukkanó állatokat és természeti jelenségeket hogyan jeleníti meg a zeneszerző. Haydnnak nem volt ínyére a dolog, egy levelében meg is jegyezte: „Ez az egész rész a békák utánzásával nem az én ötletem volt. Kényszerítettek ennek a franciás kacatnak a megírására.”

Brickner Szabolcs, Sophie Karthauser, Konstantin Wolff

Igazán élővé a második felvonás, pont az Ősz és a Tél tétel vált. A népi ihletettségű dallamok itt kezdtek életszerűvé válni. Végül aztán csak sikerült megszólalnia a „romantikus” Haydnnak, amely – mármint a haydni romantika – főleg a három szólista áriáiban mutatkozik meg. Még ott cseng bennük Mozart papagénós természethangja, de már a Schubert-dalok mélabúját előlegezik.

A szólisták a mű főszereplői, jóllehet ők sem hús-vér figurák, hanem archetípusok. Személyiséget az énekesek vokális képessége faragott belőlük. Brickner Szabolcs Lukácsa valahol félúton van a lírai és hőstenor között. Hiteles, szép hang, bár olykor elszíntelenedik, egy-két magas hangot ügyesen elsinkófál, úgy, hogy ne maradjon bennünk hiányérzet. Konstantin Wolff Simonja karakteres basszbariton, itt-ott kicsit ingadozik, vannak bizonytalan, karcos pillanatai, de a hangja elég sajátos ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésünket. Sophie Karthäuser Hannája földiekkel játszó égi tünemény. Hangja beragyogja az estét. Csilingel, ugrabugrál, elbűvölő hajlékonysággal járja be szólamának szivárványútját.