Tan Dun a vizen dobol

Az 1957-es születésű kínai zeneszerző, Tan Dun a 70-es évek óta számos operát és zenekari művet alkotott, világhírűvé mégis a Tigris és Sárkány Oscar-díjas filmzenéje tette. Darabjaiban olyan szokatlan hangszereket is megszólaltat, mint a kő, a papír vagy éppen a víz. Zenéje egyszerre organikus és szinkretikus: kelet és nyugat, hagyomány és újítás, opera és film találkozása a kottapapíron és a színpadon. A közelmúltban az UNESCO jószolgálati nagykövetévé nevezték ki.

Tan Dun kínaiul annyit tesz: a legendás pajzs. Mintha maga is azoknak a filmeknek a szereplője volna, amelyek Grammyt, Oscart és népszerűséget szereztek neki. Ang Lee Tigris és Sárkánya, Yimou Zhang Hőse és A Bankettje bizonyosan nem volna ugyanaz Tan Dun zenéje nélkül. A zeneszerző szerint egyébként a film nem más, mint avantgárd opera.

Tan Dun Hunan tartomány egy kicsi falujában nőtt fel a nagymamájánál. Orvos anyja és kutató apja a városban dolgoztak, és havonta egyszer látogatták meg fiukat. Tan Dun szerint a falu tele volt zenével, élet és zene eggyé olvadt a mindennapokban. Tan Dunt elbűvölték a halottakat zenével a túlvilágba átkísérő csoportok, a sámánok, akik dobszó mellett történeteket meséltek az elhunytakról, vagy a faluban játszott Nuo-operák, amelyekben a faálarcot viselő színészek szellemeket testesítenek meg. A gyerek Tan Dun mezítláb szaladt a zenészek után, és lelkesedése egész életére kihatott.

Tan Dun a UNESCO-kinevezésről

10 évesen élte meg a kulturális forradalmat, amelyből leginkább az üvöltöző, táncoló, Mao-idézeteket skandáló vörös gárdisták vonulása maradt meg az emlékezetében. 16 évesen átnevelő táborba került.

 „Akkor végeztem el a középiskolát, Mao szerint pedig minél tovább tanult az ember, annál inkább meg volt fertőzve káros gondolatokkal. A táborban zöldséget termeltünk, fákat ültettünk, és ma már úgy látom, Maónak igaza volt: 16 és 18 éves korom között valóban átnevelődtem. Megismertem a növényeket és az ottani emberek életét. Gyűjteni kezdtem a zenéjüket, persze felvevőkészülék nélkül. Megpróbáltam lekottázni vagy egyszerűen csak memorizálni a dallamokat, amelyeket a parasztoktól hallottam. Akárcsak Bartók: ő az én hősöm” – nyilatkozta a Neue Zürcher Zeitungnak.

Nixon és Mao ’72-es találkozása után (a kultikus jelentőségű eseményből John Adams, amerikai zeneszerző írt operát Nixon Kínában címmel) a Kínai Népköztársaság rádiójában először közvetítették egy nyugati zenekar hangversenyét. Ez volt Tan Dun első találkozása a nyugati zenével, jelesül Beethoven valamelyik szimfóniájával, amelynek monumentalitása és drámaisága egyenesen megrémítette.

Tan Dun az UNESCO jószolgálati nagykövete

A kínai zene belesimul a természetbe, mintegy annak továbbgondolása, meghosszabbítása. A hangszerek bambuszból, állatbőrökből, fából készülnek, a hangok úgy áradnak, akár az eső vagy a vízesés. A nyugati művészet mindig harc, küzdelem a természettel és önmagunkkal, és csak pillanatokra tud eggyé válni a létezéssel.

Bach e tekintetben is a kivételek közé tartozik, aki a kulturális forradalom alatt tiltott gyümölcs volt, drasztikus büntetés járt annak, aki hallgatni merészelte. Tan Dun számára azonban olyan volt, mint valami esztétikai megvilágosodás. Bach azt üzente, hogy létezik egy másik világ, amelyben még van értelme annak a szónak, hogy emberség. Úgy hatott, mint az orvosság. Az ellenpont művészete Tan Dun számára azt jelenti, hogy összekapcsolhat különféle dolgokat, amelyeket spirituálisan összetartozónak érez.

Az átnevelés után a pekingi konzervatóriumban tanult tovább, aztán megint csak szembetalálta magát az állami elvárásokkal. Zenéjét túlságosan avantgárdnak tartották, műveit több ízben betiltották. Már diákkorában kelet és nyugat összekapcsolásával kísérletezett. 1978-as művében, a Li Saóban a trombita mellett egy xiao nevű kínai bambuszfuvola játssza a főszerepet. Máskor 2000 éves kínai pengetős hangszert alkalmaz vagy épp a nyugati hangszerekkel kísérletezik: zongorahúrokra ír zenét vagy egy oktávval lejjebb hangolja Itzhak Perlman hegedűjét a Hős soundtrackjében, majd vízzel és kővel dobol.

Tan Dun épp a Hős zenéjét veszi fel

Végül mégsem politikai okok miatt hagyta el Kínát 1986-ban, hanem mert nagyon izgatta New York multikulturális világa, ahol az ember bármikor szembetalálhatja magát az utcán John Cage-dzsel, Philip Glass-szal, Steve Reichhel vagy éppen Meredith Monkkal.

„Kínában minden művészre, az egész kulturális szcénára ferde szemmel néztek. Ez egyáltalán nem ejtett minket kétségbe, inkább azt gondoltuk: Nahát! Milyen érdekes! Egyetlen kis dallam fel tud forgatni egy egész országot? Egy egyszerű dal olyan dühöt tud kiváltani, hogy legszívesebben megvonnák tőled az ételt, az italt, a gondolkodás, sőt az élet jogát? Minden keserű tapasztalatom dacára most úgy látom, a nyugati művészekhez képest tulajdonképpen privilegizált helyzetben voltunk”- mondta a zeneszerző.

Tan Dun szerint az identitás nem arra való, hogy féltve őrizgessük. Az identitását az ember saját maga teremti meg, aztán nevelgeti. A komponista szeret főzni és kedveli a gasztronómiai hasonlatokat. Azt mondja, nem svájci csokoládé akar lenni, nem is kínai chili, hanem chilis csokoládé. A két hozzávaló találkozásából valami új és izgalmas születik.

Bár Tan Dun a filmet a modern kor operájának tartja, az operát pedig a film múltjának, azért előszeretettel tér vissza újra és újra ebbe a múltba. Első operája, az 1996-ban írt Marco Polo mind a publikum, mind a kritikusok köreiben osztatlan sikert aratott, hasonlóképpen a többi is: a Peony Paviliont Bécsben mutatták be 1998-ban, a The First Emperort pedig, amely a kínai nagy falat építő első császárról szól, 2006-ban New Yorkban, Placido Domingóval a címszerepben.

Íme néhány példa Tan Dun organikus művészetére: A Water Passion After St. Matthew-t Bach halálának 250. évfordulójára írta.

A Paper Concertóban a zenészek papírlapokat tépnek, gyűrnek, szaggatnak, dörzsölnek, zacskót pukkasztanak, papírcsövekkel ütik a ritmust, és papírtrombitát fújnak, az Earth Concerto for Ceramic Instruments and Orchestra című kompozíció pedig - amely Gustav Mahlers születésének 150. évfordulójára készült - a legváltozatosabb hangokat csalja elő a kerámiából készült hangszerekből.