Bonn, 1868. július 15-én Johannes Brahms levelet ír Arthur és Bertha Fabernek Bécsbe, amelyben gratulál nekik második fiuk, Hans megszületéséhez. Jókívánságait egy ajándékkal fejeli meg: elküldi egy dalának kéziratát, amelyet ebből az alkalomból komponált kifejezetten a Faber család számára.

Brahms azt írja levelében, biztos benne, hogy Bertha rögtön felismeri, hogy a dalt tényleg neki és gyermekének szánta. Aztán beszámol arról, milyen élénken maga elé tudja képzelni a képet, amint Bertha a kisfiának énekli a bölcsődalt, miközben férje a zongoránál kíséri őt, és egy szerelmes dalt dúdol maga elé. „És Ön ezt teljesen rendjén valónak tartja majd” – fűzi hozzá a különös megjegyzést a zeneszerző. Vajon mire utalt ezzel?

A válasz, avagy a titkos üzenet a zongoraszólamban rejlik. Brahms kilenc évvel korábban ismerte meg Berthát Hamburgban, ahol a lány a Brahms által vezetett női kórusban énekelt néhány hétig. A zeneszerző feltehetően bepróbálkozott a csinos fiatal lánynál, aki kedvesen egy osztrák dallal kosarazta ki karvezetőjét. A dal Alexander Baumann zeneszerző műve, a kezdő sor ékes osztrák németséggel valahogy így hangzik: "Du moanst wohl, du moanst wohl, die Liab laßt si zwinga". Ennek dallamát csempészte Brahms híres bölcsődalának zongorakíséretébe, és biztos volt benne, hogy Bertha érteni fogja a célzást.

Az első versszak szövegét Brahms a Des Knaben Wunderhorn (A fiú csodakürtje) gyűjteményből kölcsönözte, amelyből később a bölcsődal születésekor hatéves Mahler komponált halhatatlan zenét. A második versszak Georg Scherer filológus és népdalkutató gyűjtéséből származik, aki maga is megzenésítette a szöveget, sőt hozzáírt még egy strófát, amelyet aztán Brahms kiadója, Simrock átvett, és harmadik versszakként a Brahms-dalhoz csatolt.

A magyar szöveg persze teljesen más, mint az eredeti, hiányzik belőle például az a talányos kép, amellyel a bölcsődal indul: Guten Abend, gute Nacht, mit Rosen bedacht,
mit Näglein besteckt, schlüpf unter die Deck. Vagyis hogy jó estét, jó éjszakát, rózsákkal befedve, szegfűszeggel tűzdelve bújj a takaród alá. Mint arra Jürgen Schulz-Grobert, középkori irodalommal foglalkozó professzor rámutatott, a két virág említésének komoly hagyománya van a szerelmi lírában. 

A középkor homeopátiás világszemlélete szerint a növények direkt módon hatnak az emberre, testi és lelki állapotára. A rózsa nemcsak szimbolizálja a szerelmet, de serkenti is, a szegfűszeg pedig elűzi a betegséget. Pestis idején az orvosok szegfűszegkoszorúkat viseltek a nyakukban, a szerelmesek pedig gyakran kívánták kedvesüknek, hogy szegfűszeggel reteszeljék be ajtajukat, azaz zárják ki szobájukból a nyavalyát.

A bölcsődal 1869. december 22-én csendült fel először nyilvánosan: Louise Dustmann énekelte, a zongoránál Clara Schumann ült. Ekkor még csak az első versszak létezett. A háromstrófás verzió 1872-ben látott napvilágot nyomtatásban, mellesleg Clara Schumann születésnapjának tiszteletére.

Itt Elisabeth Grümmer énekli, Gerald Moore kíséri zongorán.