Brahms D-dúr hegedűversenyét (Op.77) és Sztravinszkij A tűzmadár című művét hallottuk péntek este a Művészetek Palotájában. A hegedűverseny szólistájának a híres orosz violinistát, Vadim Repint hívta meg Keller András, aki a Concerto Budapest élén mindkét darabot vibráló gondolatisággal és 1000 wattos izzással interpretálta.

A Concerto Budapestnek saját stílusa, egyéni hangja van. Amit ritmikában, lüktetésben, drámai fokozásban tud, arra nagyon kevés példa akad. Elképesztő fegyelemmel és pontossággal abszolválja a belépéseket, karmesterük kezében a zenészek igazi médiumok. Keller egy pillanatra sem él vissza a hatalmával, pedig mágikus erői nyilvánvalóak. Magabiztos, plasztikus, energikus mozdulataiból árad a hiperérzékeny muzikalitás, amelynek holdudvarában valamennyi muzsikusa megihletődik.

Brahms D-dúr hegedűversenyében Keller nem a monumentalitásra, hanem a zenéből áradó energia felszabadítására helyezi a hangsúlyt. A szokatlanul tömör hangzást a magas feszültségű  ritmusképletek markáns, rusztikus kiemelésével belülről kezdi el lazítani, tágítani. A kortársak úgy vélekedtek, Brahms hegedűversenyében a kíséret szinte ellensége a szólóhangszernek. Keller azonban szakít ezzel a felfogással. Az ő értelmezésében szólista és zenekar játszik, incselkedik, táncol egymással.

Vadim Repin szerényen és introvertáltan áll a pódiumon, szinte végig csukott szemmel, befelé játszik. 1734-es Guarnieri-hegedűje különös hangzású, egyszerre fojtott és éles, néha még hamisnak is hallom, mintha a kelleténél mélyebbre lenne hangolva. Úgy szól, mint egy átépítetlen, korhű hangszer, amely azonban a magas hangoknál ezoterikus ragyogással kinyílik. Repin játékát az első ütemek után magamban bizonytalannak aposztrofálom, de aztán hamar revideálom az ítéletet.

Vadim Repin

Repin úgy tesz, mint aki improvizál. Intonációjának időtartományát  kitágítja, teret hagy a gondolatnak, mint aki az egyik hang után még nem tudja, melyik lesz a következő. Aztán az egész feloldódik a virtuóz, magamutogatástól mentes játékban, amely az első és harmadik tétel pazar kadenciájában kulminál. Joachim József, akinek Brahms a művet írta, boldogan foroghatott tegnap este a sírjában.

Vannak a darabnak Beethoven hegedűversenyére „utaló” pillanati, talán nem véletlen, hogy Brahms, akárcsak a nagy előd, szintén a D-dúr hangnemet választotta. Repin az első tételt záró akkord-sziporkákban villantja fel először a népzenei gyökereket, ami a fináléban egyértelműen uralkodó hanggá válik. A második tételben az oboa dobja föl a megejtően szép dallamot, amit aztán Vadim megható gyöngédséggel dédelget tovább.

Sztravinszkij Tűzmadara látványos, csodás, ezerszínű mese. Az orosz népzenei elemekből valóságos zenei életfa nő ki, melynek ágai ezer irányban feszítik szét a partitúrát. A szimfonikus hangszerarzenál valamennyi instrumentuma szóhoz jut benne. A cseleszta és a xylophon például bravúrosan kitör az epizódszerepkörből. Keller András a ritmikailag túlburjánzó, bonyolult szövésű, hirtelen és megdöbbentő fordulatokban gazdag darabot (egyébként az eredeti 1910-es, 15 tételes, teljes verziót halljuk) mesterien kézben tartja. Valósággal transzállapotba kerül, ami a zenészeken és a közönségen is pillanatok alatt eluralkodik.

Amikor Keller a dübörgő finálét leinti, maga is olyan, mintha most szabadult volna ki a gonosz varázsló birodalmának fogságából. Legyőzte a gonoszt, minket pedig megajándékozott a szabadság nagy pillanatával.