fotók: Fejér Gábor / Zeneakadémia

Beethoven D-dúr hegedűversenye (Op. 61), Kurtág szösszenetei (Új üzenetek, Op. 34a), és Sosztakovics 5. d-moll szimfóniája (Op. 47) volt terítéken a Zeneakadémián. A hegedűverseny szólistája a világszám Isabelle Faust és az ő Csipkerózsikája, a Concerto Budapest élén pedig Keller András. A műsor két estén futott, mi a szombati előadáson jártunk.

Úgy tűnik, egyesek csak a virtuóz német violinista miatt váltottak jegyet, a szünet után ugyanis számos hűlt hely ásítozott az oldalerkélyeken. Bánhatják, akik elpályáztak, mert a folytatásban Kellerék még rápakoltak néhány lapáttal. Sosztakovics 5.-jét több szempontból is korszakalkotónak nevezném. Keller András végre visszacsempészi a hazai előadói gyakorlatba az orosz zeneszerző életművét, világszínvonalon, elegánsan, egyedien tálalva.

Az én bőrömön dobol Fábry Boglárka

Ráadásul saját kulcsa van Sosztakovics értelmezéséhez, pontosabban saját Sosztakovics-stílusa van, ilyenkor szokták az embert lespecialistázni. Ám a hegedűművész Keller karmesterként ehhez még túl fiatal, ugyanakkor bármilyen korszak vagy szerző zenéjéhez nyúl, mindig van benne valami eredeti, saját hang. Részben talán annak köszönhetően, hogy számos művet először dirigál, így valamennyin átüt a felfedezés lázas öröme.

Amit a legjobban szeretek Keller Sosztakovics-interpretációjában, hogy képes a zenét programtalanítani, kiemelni a történelmi kontextusból. Onnantól nem történelmi tablók tagadhatatlanul látványos illusztrációja (a mű állítólag emléket állít a sztálinizmus áldozatául esett Tuhacsevszkij marsallnak), hanem a hallgató személyes életproblémáinak filozófiai-pszichológiai önarcképrejtvénye.

Az 5. szimfónia ennek talán a legszebb példája. Kit érdekel Sztálin és Tuhacsevszkij? Ez a zene itt és most rólam szól, a bennem dúló indulatokról, szenvedélyekről, feloldhatatlannak tűnő ellentmondásaimról. Ez a harc az én harcom és az én halálom. Az én bőrömön dobol Fábry Boglárka, ez a törékeny, mosolygós hölgy, akinek a kezében a dobverők gyilkos fegyverek. Már sokszor megcsodáltam ütős játékát, legutóbb a Melis-Jeles féle Bakkhánsnőkben. 

Keller András majdnem el is felejti az ütős szekciót kiemelni a koncert végi tapsviharban, pedig nekik igazán jár a kitüntetett figyelem. Ahogy jár a hárfás kisasszonynak (sajnos nem tudom a nevét, de hárfát én még nem hallottam így megszólalni), a cselesztán és zongorán tüneményesen játszó hölgynek, az összes rézfúvósnak, és a szólista szerepben többször aranyhangokat elővarázsoló fuvolistának, Kaczander Orsolyának. Különösen a fájdalmas 3. Largo tételben, ahol amúgy a fúvósok többsége önálló életre kel. Persze igazságtalan vagyok, mert Sosztakovics 5.-je majd’ mindenkinek juttat testre szabott feladatot, amit a Concerto Budapest tagjai valamennyien fényesen abszolválnak. Eltekintek a még hosszabb homéroszi enumerációtól.

Zenei fonákok

Nem tudom, vajon a Kurtág-szösszenetek riasztották-e el a hegedűverseny után elpárolgókat. Érdekes, hogy Nyugat-Európában a módszer látványosan győzött, a szendvicset (két klasszikus között egy kortárs) a publikum jóízűen megette, megszerette, és ma már előétel és desszert nélkül is élvezettel fogyasztja Eötvös Péter, Ligeti vagy épp Kurtág műveit. Nálunk Keller András egyik legaktívabb élharcosa a kortárs zenének.

Ért hozzá, hogy megteremtse azt a mágneses teret, rezonanciát, amely minden esetben provokálja, egyszersmind inspirálja a hallgatót, hogy kezdjen valamit – momentán  − a kurtági zenei fonákkal. Én erre jutottam: Kurtág üzenetei gombok, melyekhez sosem találnék kabátot. A klasszikus zenék többsége előre (vágyakozik) vagy vissza mutat (emlékezik). Kurtág üzenetei kíméletlenül belekényszerítenek a saját jelenembe, amiben bizony kényelmetlenül érzem magam.

Csak a személyes mondanivaló számít

Ehhez képest az est elején elhangzó Beethoven Hegedűverseny tele van nosztalgiával, sóvárgással, emlékezéssel. A mester egyetlen alkotása ebben a műfajban lassan hódította meg a koncerttermek pódiumait, az áttörés után viszont átcsapott az ellenkezőjébe: slágerdarabbá vált a hegedűvirtuózok repertoárjában. Olyan egyszerű és olyan szép dallamokból építkezik, hogy érzelgős előadások kiváló alapanyagául szolgál. A művet csontig rágták már „romantikusok” és historikusok egyaránt.

Keller Andráséktól szerencsére távol áll mindenféle szépelgés. A tempójelzések a kezükben habitust, karaktert, világszemléletet jelentenek. Fábry Boglárka négy kezdő üstdobütése az egész mű alaphangját, tónusát, színét meghatározza. Az első tétel első felén egy kicsit talán átszaladt a zenekar, ennél szemlélődőbbek a kezdő ütemek. Van valami nyers, ideges, sietős lüktetés a Concerto játékában, amit Isabelle Faust Csipkerózsikájának hangjával ellensúlyoz. Csipkerózsikának azért hívják Stradivariját, mert sokáig elveszettnek hitték. 

Az a kis kezdeti divergencia a szólista és az együttes között már az első tétel második felében elpárolog, és párbeszéd születik belőle. A zenekari nyersességből valami továbbra is megmarad, inkább csontosnak, szikárnak nevezném, ami már nem hiányosságként, sokkal inkább az interpretáció generátoraként működik.

Faust hegedűjének hangja az anyagszerűség határán egyensúlyoz. Aranyesőhang, világos, ragyogó, fényes, áttetsző, törékeny, mégis olyan erő van benne, hogy önálló személyiségként, élőlényként képes megnyilvánulni. Énekel.

Itt van a zenei igazság elásva. Keller úgy vezényel, hogy pálcájával nem dirigálja, hanem felszólítja a muzsikusait, váljanak individuummá, megszólalásaik legyenek személyes vallomások. Akinek nincs személyes mondanivalója a darabról, inkább meg se szólaljon. Ebből a kategorikus imperativusból születik meg a beethoveni opus ritkán hallott kamarazenei hangvétele.