Fotók: Nemzeti Filharmonikusok/Kallos Bea 

Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusokkal és felfedezettjével, a tehetséges pianistával, Gyenyisz Kozsukinnal adott koncertet a Müpában. Brahms II. B-dúr zongoraversenye (Op. 83) és Enescu II. A-dúr szimfóniája (Op. 17) szerepelt a programban.

Az élete nagy részében bécsi lakosként jegyzett komponista ezer szállal kötődik Magyarországhoz. Reményi Edével, a korszak egyik legjobb hegedűsével közös hangversenytúrát abszolvált, melynek során egy másik kollégával, Joachim Józseffel is mély barátságot kötött. Életművében számtalan alkalommal bukkannak fel magyar dallamok. A II. B-dúr zongoraverseny sem nélkülözi az ungarische virtust, ráadásul Budapesten volt az ősbemutatója 1881. november 9-én. Brahms ült a zongoránál, Erkel Sándor vezényelt. Vajon hogy hangzott a mű anno, és mit szólna Brahms a mostani Kocsis-Kozsukin-féle interpretációhoz? Buta kérdés, tudom, de mégis.

Brahms II. zongoraversenye ugyanis nem csak a zenészektől kíván fokozott odafigyelést. A befogadót is próbára teszi. Az ősbemutatón megjelent cikkek egyike elég pontosan fogalmaz a brahmsi zene természetrajzát illetően: „Művészete sokkal komolyabb és komplikáltabb, hogysem rohamos hódításra képes lenne. Műveit mély érzelem jellemzi, de erős reflexió is, mely többnyire útjába áll a hatás közvetlenségének; nem a kecs, hanem inkább a nagyság, nem a mosoly, hanem inkább a zenei filozofálás az ő sajátja”.

Kocsis Zoltán interpretációját semmiképpen nem nevezném felhasználóbarátnak. Az amúgy is tömör anyagból gigantikus tömböket faragott, falakat emelt, várat épített, elrejtve a brahmsi gondolatot, nehogy illetéktelenek birtokába kerüljön. Kocsis úgy vezényelt, mint aki félti a művet. A zenekar furcsa módon fojtottan szólt. Mivel a jobb oldalon ültem a hatodik sorban, erősen basszushangsúlyos hangzásban volt részem. Fura, de a tömör hangfal ugyanakkor ernyedtséggel, enerváltsággal párosult. A csúcspontok közelében kialudt a hang, és feketelyukba hullt a rezek és a zongora által kicsiholt fény. Heroikus hangvételében elvesztek Brahms finom, mélyen emberi, intim pillanatai. Lepattogzott róla a „lírai zománc”, ahogy Fodor Géza mondaná. A harmadik tételt indító csellószólóban nem a becsúszott hamis hang, hanem maga az intonáció modorossága zavart.

A fiatal, szőke copfos, lányos arcú Kozsukin úgy támadt a zongorára, mintha el akarná pusztítani. Tehetséges fiatalember, ehhez nem fér kétség, de játékából hiányzott az érzelmi intelligencia, amit bravúros technikai tudással igyekezett pótolni. Bár már az első akkord leütése után látványosan transzba esett, úgy hatott, mint az a színész, aki tud sírni a színpadon, a nézőt mégsem képes megríkatni. Különösen a második ráadás, a Bach-Busoni "Ich ruf' zu dir, Herr Jesu Christ" (BWV 639) korálelőjáték lekopogásából hiányzott az érzelmi invenció.

A második részben, Enescu II. szimfóniájában Kocsis végleg elengedte a hallgató kezét. A sűrű, straussi harmóniavilágot idéző háromtételes szimfónia szirupos töménysége maga alá temetett. A mű valamennyi szimfonikus zenében használható hangszert felvonultat. Kocsis elképesztő energiákat mozgatott meg, de Brahmshoz hasonlóan itt is tagolatlan, magas falakba ütköztem. Egyedül a finálét indító gyászzenét tudtam érzelmileg és racionálisan is értelmezni. Az életörömöt, melyet a kísérőfüzetben oly lelkesen beharangoztak, nem leltem sehol.