Rosszul indult a koncert. Fischer Iván átszellemülten éppen beintette volna a zenekart, amikor a nézőtéren megszólalt egy mobil. Most persze mondhatnám, hogy hú, a magyar közönség milyen bunkó. Csakhogy Európa-szerte burjánzik a bunkóság. Íme, egy példa. De a hab a tortán az volt, amikor a közönség partizánjai ezen a mobilos intermezzón jóízűen nevettek. Na, ez leoltotta nálam a villanyt. Rányomta bélyegét az előadásra. Aztán jött a köhögéshullám. Úgy sirattam a Mahler 9.-et, mint egy balesetben elhunyt rokont.

Mahler-napokat rendezett a Müpa. Be volt ígérve egy fotókiállítás a zeneszerző budapesti tartózkodásáról, de az olyan harmatgyengére sikeredett, hogy egy darab képen nem szerepelt Mahler. Amelyiken mégis, azon épp szobor formában. Na, mindegy. Ezen hamar túltettem magam.

Viva la musica! Éljen a muzsika! Élne, ha hagynák. De a közönség péntek este úgy döntött, mint egy gonosz cézár a római arénában: lefelé fordította a hüvelykujját. Noha a közönség közönséges volt, azért Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar állta a sarat. Az ominózus mobilincidens után, az első tételt követően a karmester elhagyta a pódiumot és mikrofonon keresztül arra kérte a tisztelt hallgatóságot, a halk részeknél mérsékelje a köhögést. Márpedig pianókban épp elég gazdag a 9. szimfónia.

A publikum azonban továbbra is rendületlenül köszörülte a torkát, mintha sztetoszkóp mászkálna a hallgatóság  hátán, és az orvosuk direkt bátorítaná őket. Vagy épp leesett valami a nézőtéren, piff, puff, csitt, csatt a legváratlanabb pillanatban, persze a legpianóbb pianó legközepén.

Ha én lettem volna a karmester, valószínűleg hazaküldöm a közönséget, forduljon kezelőorvosához vagy gyógyszerészéhez. Persze tudom, az ilyen infernális köhögéshullámnak semmi köze az aktuális vírusokhoz. Ez tiszta pszichológia. Arról van szó, hogy a tisztelt nagyérdemű befeszült, mert valószínűleg nem értette, vagy nem akarta érteni a Mahler 9.-et. A közvetlen szomszédom olyan látványosan unatkozott, mintha Siófokon süttette volna a hasát július derekán, kánikulában. A hátam mögött  X odasúgta Y-nak, hát ezt még szokni kell. Y mélyen egyetértett vele. Miért nem mentek inkább moziba?

Mahler 9.-je nem babazene, hanem egy szívelégtelenségben elfáradt alkotó utolsó mondanivalója. Egy kicsit már olyan, mintha be is előzte volna saját magát, már odaátról üzen vissza. Mintha klinikai halálból ébrednénk. A kezdet kezdetén, akárha két hajókürt felelgetne egymásnak. Aztán egy sóhajba oltott keringő torkollik a rézfúvók csinnadrattájába. Az egész első tétel olyan, mint amikor hideg és forró zuhany éri a testünket. Az ellentmondások vérpezsdítő energiamezőin hatol át a BFZ. Ez a kettősség végighullámzik az egész művön.

Az utolsó tételben, annak is a legvégén, a hegedűk és brácsák lélekszakító felelgetősében, ahogy azt Bernstein megfogalmazta, olyan közel kerülünk a halálhoz, amit semmilyen más alkotásban nem tapasztalhat meg halandó ember. A halálközelség kényelmetlen. És mintha Fischer Iván fricskázná a közönség orrát, olyan lassúra veszi az utolsó ütemek ritmusát, hogy a nagyérdeműben benne reked a köhögés, hirtelen senki nem ejt le semmit, mindenki dermedten hallgatja, ahogy kihagy a saját szívverése.

Fischer Iván legyőzte a publikumát. Bénultan ül a szomszédom is, már összetekerte a napozógyékényét, és nem tudja, eléri-e az utolsó pesti gyorsat. Amikor reggel elindult Siófokra, még nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó fürdőzése.

Az utolsó taktusokban a közönség felnőtt a feladathoz. Megértette, hogy csöndje, lélegzetvétele az interpretáció része. Hogy a zenekar játéka nem valamiféle szolgáltatás. A zenekar mi vagyunk.