Christoph Waltz köztudottan nagy operarajongó. A műfaj iránti lelkesedése most arra ragadtatta, hogy operarendezőnek álljon, Richard Strauss Rózsalovagjával debütált az antwerpeni Vlaamse Operában.

Christoph Waltz már túl volt az ötvenen, amikor egy csapásra világhírű lett. Tarantino Leonardo di Caprio helyett választotta ki a Becstelen brigantyk poliglott nácijának szerepére, és egészen biztosan nem bánta meg döntését. A bécsi születésű színész Golden Globe- és Oscar-díjat zsebelt be alakításáért, és egy következő ajánlatot Tarantinótól, a Django fejvadászának szerepére. Az újabb Tarantino-antihős újabb Oscart hozott Waltznak.

Waltz azt nyilatkozta az Arténak, hogy rendszeresen operába járó emberként sokszor zavarja, hogy a rendezés rátelepszik a zenére. Nézőként nem szereti, ha a látvány túlságosan elvonja a figyelmét a lényegről, ami az opera esetében mindenképpen a zene.

Waltz rendezése ezért visszafogottságával tűnik ki elsősorban. Másodsorban pedig azzal, hogy igyekszik lehántani a népszerű darabról valamennyi, az idők során rárakódott konvenciót. Mintha apró darabokra szedte volna szét az operát, hogy aztán puzzle-ként újra összerakja.

A rendezés érzékenysége csak a figyelmes tekintetek előtt tárul fel. Nincsenek látványos effektusok, széles gesztusok. A jellemek egy-egy pillantásból, mozdulatból, testtartásból bontakoznak ki. „Azt hiszem, rendezőként át tudtam adni valamit az énekeseknek színészi tapasztalataimból” – nyilatkozta szerényen Waltz.

Christoph Waltz első operarendezése nem értelmezési bravúr, hanem hajszálpontos, átgondolt interpretáció, amely fejet hajt a zene elsőbbsége előtt. Prima la musica, a többi úgyis a nézők fejében, lelkében dől el.