Hogy elkezdődött az influenza szezon, azt valószínűleg a tisztiorvosi szolgálatnál is érzékenyebb barométer jelzi: csontra kiürülnek a Müpa folyosóira kihelyezett cukorkakínálók. Jópofa, humán gesztusnak tűnik ez a kultúrpalota vezetésétől, mentolos cukorkával elejét venni a köhögőkoncertnek. Csakhogy a jelek szerint épp az ellenkezője történik, a köhögés kakofóniáját a celofán zizegése modulálja. A cukorbontogatás ijesztő méreteket öltött a koncertteremben.

Ha a szél és az eső nem oltotta ki őket, vasárnap este még mindig pislákoltak a mécsesek a temetőkben, így Verdi Requiemje méltó záróakkordnak ígérkezett a hosszú hétvégére duzzadt halottak napi megemlékezések végén. Aktuális posztunkban a minap épp összegyűjtöttük a mű szerintünk legcsodásabb interpretációit. Amit vasárnap hallottunk Roberto Abbado vezényletével, az nemhogy az első ötbe, de az első ötvenbe is csak nagy jóindulattal férne bele.

Előre bocsátom, nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. Így abban sem, hogy nyugdíjasok összehangolt cukorka-hadműveletének lennék az áldozata. Márpedig vasárnap este a Müpában jócskán megnőtt az egy négyzetméterre eső nyugdíjasok és cukorkák száma. Verdi Requiemje láthatóan nem vonzotta a fiatalabb korosztályt. Lehet, hogy nem elég sznobok hozzá?

Az első tétel mélyről jövő, csellókon megszólaló leheletnyi dallamára hegedűk sora, majd a kórus válaszol. Válaszolna. Mert csak azt hallom, ahogy úriembernek álcázott szomszédom a zsebéből előmatatja a cukorkát és megreccsenti a celofánt.

A cukor azonban ragaszkodik zizegő ruhájához, nem hagyja magát. Elkezdődik a harc, amiből az úriember diadalittasan kerül ki. Elégedetten cuppog és kocogtatja fogával a torok kéményseprőjét.

Határozott, rosszalló pillantással nézek rá, besegít az előttem ülő hölgy is, bizonyítva, hogy nem minden nyugdíjas cukorfaló, ám az úriember nem zavartatja magát. A helyzet kétségbeejtő, a zenére koncentrálni lehetetlen, a Dies irae plafonszaggató hangerejét az úriember arra használja, hogy szemérmetlenül újabb és újabb cukorkákat vetkőztessen pucérra. A celofán zörgését a dobpergés és a zenekari tutti sem képes elfojtani. Nem számolom, mennyit kebelez be, mire a Mors stupebit tételhez érünk, egyértelmű számomra, hogy szomszédom lánccukorkás és a haláltól cseppet sem fél. Pedig lenne oka rá. Szúrós tekintetem nyilai azonban visszapattannak róla.

A Rex tremendae tételnél jobb kezével már vezényel, demonstrálva a körülötte ülőknek, hogy ő komoly zeneértő, a ballal közben az üres cukorpapírt morzsolja galacsinná, majd a feleségével nem éppen fojtott hangon diskurál. Hogy az ő viselkedése ragadós-e vagy egyszerűen aznap este tényleg csak Müpa-cukorkáért ugrottak be az emberek, nem tudom eldönteni. Mintha egér ciceregne minden sarokban, innen is, onnan is zizegés hallatszik, megfejelve elszórt, olykor pedig orkánszerű köhögéssel. A krahácsolás pillanatokra versenybe kezd a Requiem kórusával, a Magyar Rádió Énekkarát azonban nem olyan könnyű lenyomni.

A Lacrymosa tétel utáni lélegzetvételnyi szünetet kihasználva kínzóm elől pár sorral előrébb találok menedéket. Még el sem halnak a Domine Jesu Christe hangjai, mikor mögöttem valaki ráreccsent egy cukorkára. Életemben először csinálok ilyet, rászólok egy felnőtt emberre, egy hölgyre. Szégyellem magam. Nem a zenészek miatt, mert ők valószínűleg mit sem tudnak a nézőtéren eluralkodó cukorbetegségről. Azért szégyellem magam, mert a jelek szerint ebben a közegben is kiveszik az egymás iránti figyelem, tapintat, tolerancia és tisztelet. Ennyi lenne a kultúra összetartó ereje? Itt állunk a halál résnyire nyitott kapujában és ahelyett, hogy kíváncsian bekukkantanánk, mi vár ránk, egymás idegein járunk haláltáncot?

Egy korábbi, a koncertköhögést taglaló cikkben Mácsai János zenetörténész szerint a koncerttermi köhögés százszázalékosan pszichés jelenség, a figyelem elkalandozásának jele. A cukorkás papír pofátlan zörgetése vajon minek a jele? Hogy nem az előadás kritikája, az biztos. Ha az lenne, akkor a cukorbontogató közönség nem jutalmazta volna akkora ovációval a finoman szólva középszerű produkciót.

A Concerto Budapest élén Roberto Abbado, Claudio Abbado unokaöccse, hatásvadász csinnadrattával ostromolta a túlvilág kapuit. Igazából nem világos, hogy a nemzetközileg jegyzett karmester energikus mozdulataival mit is adott hozzá az előadáshoz. A zenekar nélküle is képes lett volna produkálni az árnyalatok, finomságok, pszichológiai mélységek iránt közömbös játékot. A Magyar Rádió Kórusa makulátlanul szólt, a szólistáknál azonban elkelt volna egy kis torokerősítő cukorka.

A szoprán Karine Babajanian hangja többször megbicsaklott, az Agnus Dei és Libera me tételekbe gyakorlatig belesült, de ügyesen átsiklott felette. Horváth István tenor olyan mértékben indiszponált volt, hogy én az ő helyében beteget jelentettem volna. A hangja idegesen remegett, felteszem, nem a halálfélelemtől reszkető ember lelkiállapotát igyekezett vele érzékeltetni. Soha nem hallottam az Ingemisco ilyen jelentéktelen, üres intonálását. Widemann Bernadett mezzója volt a legjobb formában, bár néha neki is küszködnie kellett a mélyebb tárnákban. Bretz Gábor fényes, meleg basszusával nem lett volna probléma, ha nem veszik el abban a pillanatban, ahogy a zenekar magasabbra csavarja a hangerőt.

Szóval a probléma orvoslására javasolnám a Müpa vezetőségének, hogy az előadás előtt ne csak a telefonok kikapcsolására figyelmeztessék a tisztelt nagyérdeműt, hanem a cukorkák előzetes kibontogatására. Sőt inkább teljes mellőzésére.