figaro

Osmo Vänskä (Fotó:Ann Marsden)

Bár azóta már két koncerten is megfordultam, még mindig a BFZ vasárnapi hangversenyélménye dolgozik bennem. Kalevi Aho Mineája, Bartók Béla I. zongoraversenye, illetve Prokofjev Rómeó és Júlia balettzenéjének keresztmetszete szólalt meg Osmo Vänskä finn vendégkarmester keze alatt.

Az est bizonyos értelemben a Concerto Budapest által okozott nyolc napon túl gyógyuló élmény folytatásaként is értelmezhető. Mindkettőben az ütősök kerültek rivaldafénybe. Kalevi Aho kortárs finn komponista nagyzenekari darabja úgy indult, mint hógolyó a hegytetőről, aztán a végére fergeteges lavinát zúdított a nyakunkba. Persze sántít a hasonlat, mert a felvetett téma keleties futamai inkább a sivatagban megcsillanó mecsetek és oázisok délibábját generálta.

A filmzenésen könnyed téma végigvonult valamennyi hangszercsoporton, hogy aztán az ütősök világában találjon otthonra. Ott aztán kiteljesedett és olyan hatásosan ismételgette magát, hogy nem lett volna nehéz transzba esni tőle. Hogy Aho fantasyzenéje nem vált öncélú hatásvadászattá, az egyrészt Osmo Vänskä fegyelmezett, atyáskodó dirigálásának köszönhető, akit a Fesztiválzenekar tagjai láthatóan komolyan vettek, és akinek engedelmesen követték jelzéseit. Azzal az egyszerre puha, meleg, mégis feszes, fényes hangzással, amely mára a védjegyükké vált, egyszerűen nem tudok betelni, játsszanak bár Mozartot, Brahmsot vagy Bartókot.

Ránki Dezső

Eredetileg úgy volt, hogy Pierre-Laurent Aimard ül majd a zongoránál ezen az estén, de betegség miatt lemondta a koncertet. El sem tudom képzelni, milyen lett volna vele Bartók I. zongoraversenye. Ránki Dezső játéka oly mértékben kielégített, hogy más interpretációja iránt momentán a kíváncsiság szikrája sem maradt bennem. A dobok leköltöztek a zongora mellé, a karmesteri pulpitusnak is alig maradt hely a hangszerek szoros gyűrűjében.

Azt olvastam valahol, talán a kísérőfüzetben, hogy Bartók I. zongoraversenyében a zongora egy a sok hangszer között, klasszikus concertáló-beszélgetős szerepét elvesztette. Hát, én határozottan ennek az ellenkezőjét hallottam. Nemhogy feloldódott, sokkal inkább dominált, hangsúlyosabbá vált, szerepköre kibővült. Ránki keze alatt a billentyűk helyenként dobverőkké avanzsáltak, máskor lepkeszárnyakká. Csak bámultam, hogy lehet ilyen súlyos zenét ilyen könnyedén, a spontaneitás illúzióját keltve életre lehelni. Ránki szerepe olyan meghatározó volt, hogy Osmo Vänskä nemhogy partneréül fogadta, hanem szinte átengedte neki az irányítást. Ezt a Bartókot egyszerre ketten vezényelték.

Prokofjev Rómeó és Júlia balettzenéjéből maga a karmester állított össze tizenkét tételből álló keresztmetszetet. A felkavaró Bartók után Prokofjev zenéje már-már túl szépnek és jó értelemben teátrálisnak hatott, csupa tánc és tűz, egy kicsit visszakanyarodtunk a fantasy világába. Bár szinte valamennyi tétel látványos hangorgiába torkollott, még Júlia halálakor is Ránki súlyos kalapácsütései visszhangoztak a fülemben.