figaro

Játéka szenvedélyes, mély és megrázó, egyszerre intellektuális és álmodozó. Allűrök nélkül, szinte mozdulatlanul formálja meg a legtisztább hangokat, melyek születésük pillanatában anyagszerűen tapinthatóvá válnak. Öt éves kora óta hegedül, számos versenyt megnyert, idén megkapta a Kossuth-díjat is, de egyáltalán nincs elszállva magától. Interjú Baráti Kristóffal, aki szerdán Schumann, Schubert, Suk, Strauss műveit játssza a Müpában Enrico Pace zongorista közreműködésével.

Ez a híres, 1703-ban készült, 4 millió dollárra biztosított „Lady Harmsworth”, Stradivari, és csak így sétál vele az utcán?

A biztosítás szempontjából nálam nagyobb biztonságban van, mintha otthon lenne.

Hogy tesz szert egy muzsikus ilyen kaliberű hangszerre?

Az évek során több hangszert is kipróbáltam, mire erre a kincsre ráakadtam a Chicagói Stradivari Alapítvány jóvoltából. Az alapítvány szponzorokat, mecénásokat keres hangszervásárlásra. A hangszer ugyanis jobb befektetés, mint az arany, nagy kultúrája van az Egyesült Államokban. Ennek a Stradivarinak a tulajdonosa egy gazdag amerikai, aki amatőrként hegedülgetett, de nagyon jól tudta, hogy egy ilyen kaliberű hangszer többet érdemel. Ráadásul a megfelelő kezekben még nagyobb a presztízsértéke.

Biztos, hogy eredeti?

A hegedűkkel is úgy van, mint a festményekkel. Minél nagyobb a mester, annál inkább egyértelmű, hogy eredeti. A 20. században már nagyon komoly katalógus létezett a Stradivari hegedűkről.

Miért éppen a hegedű lett a választottja?

A szüleim zenészek, édesapám csellista, édesanyám hegedűs. Amikor a nagymamám először látogatott meg bennünket Venezuelában, egy feles hegedűt hozott nekem ajándékba. Emlékszem, az volt ráírva, hogy a szegedi ládagyárban készült. Öt éves voltam, elkezdtem rajta játszani… tényleg játék volt számomra.

Hogy került Venezuelába?

’81 környékén egy alakuló venezuelai együtteshez kerestek zenészeket, a szüleim jelentkeztek, és a próbajáték után fölvették őket. Másfél éves voltam, amikor kimentünk.

Gondolom, egész személyiségén nyomott hagyott az ottlét. Mit köszönhet Venezuelának?

Talán egyfajta nyugodtságot. Nehezen tudom felkapni a vizet. A magyar ember elképesztően stresszel, és rögtön ugrik. Persze voltak árnyoldalai is az ottlétnek, az ottani általános iskolai oktatás színvonala fényévekre van tőlünk. Amikor hetedikben hazajöttünk, nem volt könnyű fölzárkóznom.

A szülei voltak az első mesterei. Sosem nyomasztotta a megfelelési kényszer?

Aki négy-öt évesen elkezd komolyan zenélni, 10-12 éves korára már van egyfajta nyomás rajta. Abban a pillanatban, hogy jön egy sikerélmény (egy jól sikerült koncert vagy vizsga), a következő félév annak fényében telik, hogy akkor most tegyünk rá még egy lapáttal. A megfelelési kényszer onnantól belső kényszerré válik, mert a zene óriási örömforrás. Ha mindig több benne az öröm, mint a munka, akkor az húzóerőként hat.

Mi a siker egy hegedűs számára?

Ha valaki rendszeresen a berlini, a chicagói vagy hasonló színvonalú együttesekkel lép fel. Az én életemben ez még csak épülget: 2016-ra van szerződésem a Londoni Filharmonikusokkal, a Kölni Rádió Zenekarával, és más nemzetközi hírű együttesekkel.

15 évesen megnyerte a goriziai hegedűversenyt. Ez volt az első komolyabb sikere. Pszichológiailag elég érett az ember ahhoz, hogy olyan érzelmeket közvetítsen, amiket talán még át sem élt?

Ez nagyon misztikus. Hány olyan zeneszerző van, aki ennyi idősen olyan zenéket írt, amik a legelképesztőbb mélységeket ostromolják? Mozart, Mendelssohn. Aki kisgyerek kora óta zenével foglalkozik, abban a zene teremt meg érzelmeket, a zene neveli az érzelmi intelligenciáját. Valamennyi művészet képes erre, de talán a zene hat a legközvetlenebb módon az emóciókra.

A statisztikák szerint a klasszikus zene iránti érdeklődés rohamosan csökken. Mi lehet ennek az oka?

Abból fakad, hogy ez a műfaj nem talál utat a fiatalokhoz. Néha egy-egy iskola elviszi a gyerekeket egy főpróbára, és ott kapnak valamilyen ingert, jó esetben százból tíz gyerekben megragad valami. De lehet, hogy kevesebben. Sokkal intenzívebben kellene a fiatalságot ebbe az irányba terelni. A fiatalok nem azért nem indulnak el a komolyzene felé, mert nem érdekli őket, hanem mert nem tudják hol elkezdeni. Az oktatásnak az lenne a feladata, hogy megteremtse az utat. Hogy ne arról szóljon egy ének-zene óra, hogy felvételeket hallgatunk, hanem hogy eleven élményeket szerzünk. Nem passzív befogadást kell várni a gyerekektől, hanem élményekhez kell juttatni őket.

Mit gondol, a klasszikus zene magasabb rendű, mint az úgynevezett könnyűzene?

Nyilván szakmai ártalom, de hajlamos vagyok rá, hogy a zenét a változatossága alapján ítéljem meg. A klasszikus zenében attól lesz egy mű értékes, hogy mennyire változatos, érzelemgazdag, hogy van benne fokozás, csúcspont, mélypont, drámai fordulat. A legtermészetesebb érzelmi igény a változatosság. Ha ilyen szempontból vizsgálom a popzenét, akkor ez a kérdés fel sem merülhet, mert általában olyan rövidek a számok. Édesapám fiatal korában a Queent hallgatta. A Bohemian Rapsody például nem csak egy pár perces popszám, van felépített dramaturgiája. Ez a mai popzenére, amennyire én ismerem, már nem jellemző.

Előfordul, hogy elsírja magát zenehallgatás közben?

Hát persze. Legutóbb Brahms 2. szimfóniájának lassú tétele csalt könnyeket a szemembe. Hogy kivel? Hú, arra pont nem emlékszem. De nekem Toscanini az etalon. Brahms-interpretációjában van valami egészen furcsa modernség, amit manapság historikus előadásokban lehet tetten érni.

Mit gondol a historikus mozgalomról?

Nagyon kreatív, bár néha önkényes. Időnként az ideologizálás miatt megfeledkezik arról, hogy miről is szól valójában a zene. Bármennyi eredeti dokumentum is áll rendelkezésünkre, sose fogjuk megtudni, hogyan szóltak a művek mondjuk a 18. században.

Mi az, amit mégis profitált a historikusok szellemiségéből?

Sokat tanulok tőlük. Hogyan szokás egy ritmust olvasni, hogy értelmezzük a kottaképet, konkrétan mit jelentett egy adott kötésív. A Bogen-vibrátótól kezdve odáig, hogy a trillát Beethoven utánig fölülről kezdjük. Persze ezek se kőbe vésett szabályok. Mert ha fölülről érkezik egy dallam arra a bizonyos trillahangra, nem biztos, hogy azt a hangot megismétlem a trillában, akkor lehet, hogy inkább főhangról indítom. Ezek inkább iránymutatások. Akkoriban többet nyomott a latba az előadó kreativitása, mint az, hogy ki írta a művet.

A historikusok elég kreatívan megnyirbálták a vibrato használatát…

A historikusok is sokféleképpen viszonyulnak a vibratóhoz. Ugyanolyan károsnak érzem, ha valaki a pianókat, crescendókat és fortékat egyaránt agyonvibrálja, mintha non vibratóval adnak elő, akár még romantikus műveket is. Az extremitások nem hasznosak, azt gondolom. Akkor van baj, ha a vibrato nincs összhangban a zenei tartalommal. Mindig a darab karakteréhez, hangulatához kell megtalálni a megfelelő mértékű és jellegű vibratót.

Előadás közben ugyanúgy élvezi a játékot, mintha maga is hallgatná?

Játék közben sosem lehet olyan mértékben elengedni magunkat. Sok mindenre kell figyelni. Nagyon ritka, hogy valaki annyira tud egy darabot, hogy szinte „hátradőlve” játszik, szinte kívülről látja magát, és élvezi a saját játékát. Mindig igényel egyfajta kontrollt. De azért arról szó sincs, hogy az ember csak dolgozik a színpadon.

Volt már olyan, hogy jobban megérintette, amikor visszahallgatta saját magát, mint játék közben?

Egészen elérzékenyülök, amikor magamat hallgatom… (nagyot nevet). Nem, dehogy. Olyan volt, hogy azt mondtam, na, ez nem is volt rossz.

Ha csinálnánk egy vaktesztet, mutatnék öt hegedű felvételt ugyanabból a darabból, felismerné a saját előadását?

Igen, mindig.

Egyszer kipróbáljuk?

Állok elébe. Egyébként, amikor a rádióban klasszikus zenét hallok, legtöbbször tudom, ki játszik. A múltkor a Budapesti Fesztiválzenekart egy glissandójából felismertem. Egyetlen zenekar sem tud olyan glissandókat, mint ők.

Azt mondják, maga énekel a hegedűjével. Bach-játékát viszont inkább drámainak érzem.

Ezt dicséret számomra... Bach zenéjének valóban drámai tartalma van, mert még egy tánctételének is van mondanivalója, mélysége. Bach zenéje tele van retorikai alakzatokkal, elbeszélésekkel, beszédszerű frázisokkal. Nem tesz rosszat neki, ha ezt valamiképpen előtérbe hozzuk, akár túlzásokkal is élve. A retorikai túlzások, ha egyfajta tudatosságból táplálkoznak, elsősorban a hatást szolgálják, és nem válnak öncélúvá.

Mit gondol arról, ha egy fiatal hegedűművésznő mezítláb jelenik meg a színpadon?

Nem tudom… olyan szép női cipők vannak.

A saját stílusát hogy határozná meg?

Analitikus, de nem akarom addig analizálgatni a művet, míg a végén elfelejtem, hogy érzelmeket szeretnék kommunikálni, valami olyat, ami alapvetően emberi.

Schumann, Schubert, Suk, Strauss műveit játssza szerdán a Müpában Enrico Pace zongorista közreműködésével. Mi volt a fő szervező elv?

A Schubert fantázia technikailag, intonáció szempontjából is legendásan nehéz. Ebben a műben a zongora és a hegedű is szenved. Schubert egészen különleges szerző számomra. A dallamvilága, a kíséret felépítése egészen mágikus. Ez a legjobb műve, amit hegedűre-zongorára írt. Úgy gondoltam, ez a darab lehetne az első félidő gravitációs központja. Strauss szonátája a második félidőé. Ebben a két műben a hangszeres tudás és a zenei tartalom együtt jelenik meg. Mindkettő igazi kihívás. A Schumann szonáta sokkal lezserebb, amolyan könnyű bevezetés, Suk négy kis tétele pedig egyfajta intermezzóként szerepel a két komoly darab között.

Van olyan darab, ami olyan fontos a számára, mint Glenn Gouldnak a Goldberg-variációk?

Hát melyik nem? Mellesleg, ami Glenn Gouldot illeti, ebben több a legenda, mint a valóság. Valójában nem is Bach volt a kedvenc zeneszerzője, hanem Richard Strauss. Harmóniavilágának sokszínűsége, ahogy a témákat egymásra építtette, zeneszerzői virtuozitása lenyűgözte Gouldot. Nekem nincs abszolút kedvencem, mindig az a legfontosabb, amelyik művel éppen foglalkozom.

Hogyan hat a közönség a játékára?

A közönség figyelme nagyon fontos. Ha pisszenés sincs, az visszahat, a figyelem hőfoka akár valami pluszt is kiprovokálhat az előadóból. Ahogy a hangmérnök visszajelzése is, amikor épp lemezt veszünk föl.

Mi a célja azzal, hogy az utóbbi időben vezényel is?

Nem cél, inkább eszköz. A szerzőket szeretném minél jobban megérteni. Más szinten értem meg a darabot, ha elvezényelem, mintha csak szólistaként veszek részt benne. A karmesternek sokkal nagyobb rálátása van a partitúrára. Ki kell alakítania egy koncepciót, és meg kell győznie a zenészeket annak helyességéről. Azt gondolom, hogy ezt minden zenésznek ki kellene próbálnia. Másképp ülne a próbán, és másképp szidná a karmestert az a zenekari muzsikus, aki a képzése során maga is állt volna a karmesteri pulpituson. Én rengeteget profitálok a vezénylésből, és nagyon élvezem. És ha már lehetőségem van rá, igyekszem minél jobban csinálni.

***

Nyerj jegyet a Müpába!

Küldd el válaszodat az alábbi kérdésre:

Ki volt Glenn Gould kedvenc zeneszerzője?

A válaszokat beküldők között 1 db páros jegyet sorsolunk ki a Müpában megrendezésre kerülő Quatuor Voce programra (2014.05.03 15:00).

A megfejtéseket 2014.04.29-én 24:00 óráig várjuk a haraszti.barbara@origo.hu e-mailcímen. A tárgyba ezt írd: Figaro_ Quatuor.

A megfejtés mellett telefonos elérhetőséget is írj a levélbe. A kisorsolt játékosok e-mailes értesítést kapnak, amelyben egy linkre kattintva regisztrálhatnak a jegyekért, amelyet a Müpában az előadás napján vehetnek át az e-mailben ismertetett módon.

A játékosok a játékban való részvétellel, azaz a megfejtés e-mailen való elküldésével elfogadják a lenti nyereményjáték szabályzatot.

A nyereményjáték szabályzatot itt olvashatod.