Perényi Miklós (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Várjon Dénes az a-moll angol szvitet (BWV 807), Baráti Kristóf a d-moll partitát (BWV 1004), Perényi Miklós a C-dúr csellószvitet (BWV 1009) játszotta. Nem tudom, vajon tudatosan kerültek-e egymás mellé ezek a művek. Így, ebben a sorrendben. Vagy csak praktikus megfontolás, netán udvariassági szempontok alakították a műsort. Kezdjen a zongora, mert azt a legnehezebb mozgatni, aztán jöjjön Baráti Kristóf, végül Perényi Miklós, a nagy öreg zárja a sort, tiszteletből. Egy biztos, a Bach-maraton legtökéletesebben felépített, legemlékezetesebb koncertje volt.

A három zseniális előadóban a közös nevező, hogy esetükben értelmetlenné válik a kérdés, milyen − korhű vagy modern − hangszeren szólaltatják-e meg Bach műveit. Koncentrált, elmélyült, szuggesztív előadásuk a hallgatót megszabadítja a gondolkodás terhétől. Semmi nem számít, csak az itt és most, a felfokozott jelen, hogy érezzük, ami előtte és utána volt, az nem is az élet része. Élni addig éltünk, amíg ők játszottak, miközben még levegőt is elfelejtettünk venni.

Ezt az alapélményt mindhárom előadó másként érte el. Várjon Dénes a 2., a-moll angol szvit hét tételét energikus, kontrasztdús, ugyanakkor graciőz játékkal tolmácsolta. A játék szót hangsúlyozom. Ugyanis Várjon igazi tánczenét lejtett az ujjaival, nem esztétizált, hanem a tételek tisztán táncos karakterét hangsúlyozta. Sugárzott a derűs Allemande és vibrált az izgatott Courante, lírai volt és ünnepélyes a Sarabande, szédítő ringlispíl a záró Gigue. Improvizatívnak tűnő megoldásai, a tempó szédületes fokozása az életörömtől duzzadt, mintha ez a Bach-darab lett volna egy emberi élet a-moll tavasza.

Baráti Kristóf játéka az érett férfikoré. Barátom azt mondta, nem volt kottahű. Nem így írta meg Bach? Nem volt sem historikus, sem romantikus. Szenvedélyes volt, mély és megrázó. Önmagához volt hű. Csukott szemmel, odaadóan, álmodozva, allűrök nélkül, szinte mozdulatlanul formálta meg a legtisztább hangokat, melyek születésük pillanatában anyagszerűen tapinthatóvá váltak. Az Allemande melódiájának nyugodt indázása Barátinál fokozatosan megtelt a fájdalmas emlékek feszültségével.

A Courante hasonló dallamvonalát még vastagabb ecsetvonásokkal rakta fel, akárcsak a Sarabande akkordjai t, aztán az egészet feloldotta a Gigue izgatott örökmozgó táncában, amelyben megállította az időt. Na, az egy izgalmas létforma lett volna, úgy maradni, abban az örökmozgó, szűnni nem akaró burjánzásban. De akkor soha nem lehettem volna részese annak a dallami fokozásban utolérhetetlen Chaconne-nak, amelynek érzelmi gazdagságában a létezés minden szomorúsága fel volt halmozva. Valamiért csak a szomorúság képes valósággá válni. A valóság a létezés nagy könyvében egy szám: BWV 1004.

És amikor azt hittem, innen már nincs tovább, akkor betipegett Perényi Miklós, hűséges csellója hozzásimult. Eddig sem nagyon voltak szavaim arra, amit hallottam. De most végképp tanácstalan vagyok. Mert mit lehet mondani ennek a szép öregúrnak a játékáról? Hogy szemlélődő és éteri? Hogy olyan, mint egy haiku? Hogy gyógyír minden pofonra? Annyira lenyűgözött játékának tisztasága, anyagtalansága, hogy néha az a vízióm támadt, nincs is hangszer a kezében, egyenesen belőle jön ez az őszi hang. Mondhat nekem akárki, akármit. Hogy ez ma már nem korszerű Bach-játék, mert hát Perényi úgy csinál, mintha nem is hallott volna a historikusokról. Na, bumm. Ez legfeljebb a historikusoknak fájhat. Perényinek saját stílusa van. Nála a Prelúdium egyszerű skálamenete is olyan, mint egy japán metszet. Az ember nem érti, hogy abból a pár vonalból hogy lehet a valóságot ilyen plasztikusan és élethűen összerakni.