Várjon Dénes

Maria João Pires váratlanul beteget jelentett, borult a program, de Fischer Iván a beugró Várjon Dénessel és bonuszként Anna Lucia Richterrel bőségesen kárpótolta a portugál pianistára rákészült közönséget a Müpában.

Chopin zongoraverseny (Op.21) helyett Mozart zongoraverseny (K. 456). Szerintem a csere a legfanatikusabb Chopin-rajongót is lenyugtatja. Maria João Pires helyett Várjon Dénes. Ha ez valakinek álmatlan éjszakát okoz, az legyen az ő baja. Pedig még van is valami közös a játékukban. Várjon billentése legalább olyan aprólékos és szemlélődő, mint portugál kollégájáé.

Mozart B-dúr zongoraversenye (K 456), mint valamennyi hangszeres műve, tulajdonképpen opera, csak éppen az énekszólamokat hangszerek helyettesítik. Mozart mindig történeteket mesél, a narrátor jelen esetben a zongora. Két allegro vivace tétel keretezi a középső andantét. Fischer és a BFZ produkciója historikus előadásokat megszégyenítően autentikus. A hitelesség természetesen nem történeti hűséget jelent. Épp ellenkezőleg, annak deklarálása, hogyan lehet Mozart zenéjét puszta esztétikai örömforráson túl egzisztenciális élménnyé formálni. Tudom, van rá racionális magyarázat, de mégis mindig varázslatként hat rám, ahogy a Fesztiválzenekar a mozarti derűből és drámából kikeveri az ősz málló színeit.

Fischer Iván

Fischer bravúrosan és gyorsan váltogatja a napos és borús hangulatokat, egyiket mindig a másikba oltva. Mozart ritmikai zsenijének komoly játékosságát a BFZ gazdagon artikulálja. Különösen megejtőek azok a pillanatok, ahol az élénk, valóban vivace szinkópált ritmusokat váratlanul kromatikus, borús felhőkkel vonják be, szóhoz juttatva a darab „melankolikus charme-ját”. Charles Rosen frappáns kifejezése az egész este zenei klímájára igaz.

Az édesbús életérzés a második andante tételben kulminál. Ugye ismerős? Ebből születik meg két évvel később a Figaró házasságában Barbarina L’ho perduto (Elvesztettem…) kezdetű, a világ egyik legrövidebb és legszomorúbb áriája. Várjon Dénes leheletfinoman szólaltatja meg a chopini asszociációkat keltő dallamot. Lehet, hogy játékát egyesek túlfinomultnak tartják, de szerencsére billentéséből  hiányzik minden finomkodás. Azon persze lehetne vitatkozni, hogy vajon dinamikailag élt-e minden Mozart nyújtotta lehetősséggel. Egy biztos, ha valakitől távolt áll a hatásvadászat, akkor az ő. A BFZ-vel pedig teljesen kompatibilisnek bizonyult.

Akárcsak a bónuszként felléptetett, huszonkét éves Anna Lucia Richter. A fiatal szopránt Fischer Iván saját bevallása szerint alig pár hete fedezte föl.  Jól tette, hogy bemutatta a magyar közönségnek. Hihetetlen, hogy ebből a légies, vékony testből ilyen határozott, erős és hajlékony hang tör fel. Az ária, amit Mozart a kor szokásának megfelelően Paisiello Sevillai borbélyának betétdalaként komponált, saját operájában, a Szöktetésben is megállta volna a helyét. Anna Lucia bájos magabiztossággal szólaltatta meg a technikás kis áriát. Nem véletlen, hogy az elmúlt öt évben a kölni leányzó sorra gyűjtött be mindenféle díjakat.

Anna Lucia Richter

A koncert alapvetően nem ezzel a vidám hanggal indult. Veress Sándor Threnosa nyitotta az estét. Veress Sándor a zeneszerzést Kodálytól, a zongorát Bartóktól tanulta. Amikor mesterré érett, Kurtág és Ligeti voltak a tanítványai. A szakmán kívül nevét ma kevesen ismerik, pedig annak idején olyan népszerű volt, hogy Kodály után másodikként ő kapta meg a Kossuth-díjat. 1949-ben Svájcba emigrált, ami nem csak hely, hanem bizonyos értelemben stílusváltással is járt. Kontrapunktikus gondolkodása dodekafón szemléletté alakult.

A Threnos (gyászdal) még itthon született, 1945-ben. Noha az alcíme In memoriam Bartók Béla, a monumentális gyászzene a háborúban elégett európai kultúra siratásaként is értelmezhető. A népzenei motívumokból, bartóki utalásokból (A csodálatos mandarin kisterc sikolya) és a melodikus-szimfonikus hagyományból pazar arányérzékkel felépített zenét Fischer Iván a BFZ muzsikusai élén hipnotikus erővel szólaltatta meg. Nem is a zenekart, hanem a figyelmünket vezényelte.

Az üstdob tamtamjaiból szinte előugró vonósok tragikus dallamához a rezek gyászindulója társult, a basszusklarinét, majd az oboa fájdalmas sóhajai a szólóhangszerből zenekari tuttiba torkolltak, három nagy, fokozhatatlan kisüléssel. Általában Samuel Barber Adagióját tartják a világ legszomorúbb zenéjének. Bár nem verseny, de ha mégis, akkor Veress Threnosa viszi el a pálmát. Fischer Iván és a BFZ interpretációjában a szomorúság mindent túlélő óriás.

A koncert záródarabját két zeneszerző jegyzi. Brahms g-moll zongoranégyeséből (Op.25) Schönberg faragott grandiózus nagyzenekari művet, meglátva a márványban a szobrot. A kétarcúság az egész műre jellemző. Felhőtlen és borús hangulatok váltakoznak, melyek az andante tételben csatajelenetté szélesednek, ahol a hangszerszekciók szinte egymással küzdenek. Beethoveni és wagneri pillanatok sűrűsödnek, majd a negyedik alla zingarese rondo tételben a hangszerek arzenálját Fischer fergeteges  tempót diktálva felrobbantja. A vége felé a klarinét, majd a hegedű haláltáncával groteszk vízióvá fokozódik a zene, az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen. Bár mintha Fischer inkább ez utóbbira szavazna.