figaro

Fotó: Bielik István - Origo

Bár Jiří Menzel neve márkavédjegy a plakáton, úgy tűnik, mégsem a minőség garanciája. A Sörgyári capriccio, Az én kis falum, a Pacsirták cérnaszálon legendás rendezője először nyúlt az opera műfajához Magyarországon. Már csak arra a kérdésre kell választ találnom, minek. A zártkörű főpróbáról mégis feldobva jöttem ki, amihez Menzelnek nem sok köze van.

Unalmas, semmitmondó díszlet

Maga a plakát egyébként megtévesztő. Valahogy érettebb, finomabb ízlést sugall, mint az a kép, amivel a függöny felgördülése után szembesítenek. Nem is tudom, találkoztam-e valaha ilyen unalmas, semmitmondó díszlettel. Zöldi Z. Gergely nyilván valami semleges terepasztalt akart építeni a Cosi fan tutte pikáns sztorijához, amelyben a két barát, Ferrando és Guglielmo közös elhatározással elcsábítja egymás menyasszonyát.

Én se egy swinger klub kulisszáit vártam, de ez az ingerszegény, vajszínű plüss Spanyol lépcső imitáció az ipari szalagfüggönyökkel felszerelt ki-bejáratokkal minden várakozásomat alulmúlja.

Tragikus hőscincér

Pedig ha az opera nemcsak vegytiszta muzsika, hanem vérbeli színház, akkor a díszletnek minimum a mikroklíma megteremtésében lehetne némi szerepe. A jelmezek egy fokkal jobbak, bár messze nem váltják be a plakát bőrszerkós-fűzős ígéretét. De legalább Ferrando gigantikus bajusza, amelyben úgy néz ki, mint egy tragikus hőscincér, utal arra, hogy Zimula Sylvia Hanáková nem érzéketlen a darabból sugárzó irónia iránt.

Az első felvonás akár egy Csehov-dráma paródiája is lehetne: csupa ácsorgás és enervált téblábolás. Egy normális színházban ugye a szereplők interakciójának nézői-tanúi vagyunk. Itt viszont a szereplők a nézőknek teszik-veszik magukat.  Despina is a közönségnek énekel első felvonásbeli áriájában, pedig valójában úrnőit okítaná arra, miért nem lehet megbízni a férfiakban. A háttérben Fiordiligi és Dorabella látványosan megpróbál nem unatkozni. A jelenet néhányszor még megismétlődik, a rendező magára hagyja az éppen inaktív énekest.

Orgazmust imitál

Menzelnek az egész opera alatt mindössze két látványosabb rendezői ötletre futja.

Az első felvonás fináléjában Ferrando az ostromának szilárdan ellenálló Fiordiligi szoknyája alatt matat. Ujjai szakértően babrálnak a bugyiban, olyannyira, hogy Fiordiligi bravúros fioritúrái az orgazmus aláfestő zenéjévé válnak. Az előttem lévő sorban fiatal lányok boldogan visonganak a látványtól.

Menzel másik „nagy” dobása, amikor a második felvonás zárójelenetében a jegyzőnek öltözött szolgálólány (Despina) az esküvői asztalt egyetlen mozdulattal lerombolja, hogy az abroszt magára terítve próbálja magát észrevétlenné tenni. A toposz valamelyik korai Chaplin-filmből lehet ismerős. Menzel egész pályafutása során szívesen hivatkozik a nagy nevettetőre.

A nyitány kimondottan sápadt

Mondjuk ki, Mozart viszont nem szorul rá Menzelre. A Cosí pezsgő, dallamdús zenéje önmagát rendezi. Bár a zenekar nem a legplasztikusabban tálalja, a nyitány például kimondottan sápadt, hiányzik belőle a szenvedély és a természet megmásíthatatlan rendjét szuggeráló motorikus ismétlés mámorító ereje.

Az oboa, a klarinét és a fagott szólisztikus, egy-egy figurához köthető szerepeltetése viszont valóban karakterteremtő jelentőséggel bír, Halász Péter karmester erre mintha külön figyelmet fordítana.

A zenekar játéka igazából csak akkor forrósodik át, amikor az énekesek valamelyikének sikerül átlépni az előadás provinciális keretein. Sok ilyen példa nem akad, akkor sem, ha amúgy az egész előadásban az énekesek a legjobbak. Ahogy egy idős hölgy fogalmazott a szünetben a barátnőjének: „Szép a hangjuk, csinosak és jól játszanak.”

Kálmán Péter Don Alfonsója első megszólalásával akaratlanul megnevettet. Azt énekli, „az én hajam ősz” (Ho i crini già grigi), közben pedig totál kopasz. Nem hiszem, hogy ez a rendezői koncepció része lenne. Baritonja korrekt, egy kicsit karcos, de az tulajdonképpen illik a karakteréhez.

Baráth Emőke Despinája kiemelkedik a stábból. Magabiztos, erős hang, és ahogy a szerepe megkívánja, remekül hozza a buffo karaktert először a mágnessel gyógyító orvos, majd a párokat összeadó áljegyző szerepében.

Celeng Mária

Az est igazi sztárja Celeng Mária. Csakis ő tehet róla, hogy az előadás végül mégis maradandó nyomot hagy bennem. Játéka színház a színházban, ami egyenes következménye vokális tudásának. Hangi tudatossága, technikai biztonsága és a szereppel való mély azonosulása egyedül belőle farag hús-vér személyiséget, a többiek csak papundekli figurák mellette.

Már első áriája (Come scoglio…) olyan szuggesztív erejű, hogy alig hiszem el, ezért a hangért nem kellett Bécsig elmenni. A második felvonás nagy, egyszemélyes jelenetében Celeng Mária alig tíz percben a New York-i Metropolitanné varázsolja a mi kis budapesti operaházunkat. Vagy a milánói Scalává?

A Per pietà, ben mio kezdetű rondó első hangjától az utolsóig sokkoló. Millió hangya lepi el a testem. Celeng Mária magával húzza a zenekart is, amely ebben a tíz percben messze maga fölött teljesít, a bonyolult kürtszólóval együtt, amely a szivárvány színeiben játszik a vokális dráma hátterében.

A Cosí elripacsosítása

Az egyszerűbb lelkivilágú Dorabellát Balga Gabriella (aki egyébként a valóságban is Celeng Mária rokona) vokálisan magas szinten formálja meg, játéka azonban inkább ripacskodó, mint művészi. Így van ezzel Haja Zsolt Guglielmója és Szigetvári Dávid Ferrandója is. Valahogy hagyománya van a magyar színpadon a Cosí elripacsosításának, erre Menzel egész jól ráérzett. Egyébként Szigetvári a leggyengébb láncszem, aki elszántan küzd a tiszta hangmagasságokért.

A függöny legördül, és világossá válik számomra, hogy az Oscar-díjas cseh rendező nem viccelt az interjúban. Tényleg nem gondol semmit Mozart operájáról.