Egymást követő három este mutatta be Fischer Iván a Budapesti Fesztivál Zenekar élén a Művészetek Palotájában Bartók Béla két remekét, A csodálatos mandarint és A kékszakállú herceg várát. Utóbbiban a két szólista, Szántó Andrea és Perencz Béla minden idők legjobb sorspárosát alakította vasárnap este.

A BFZ már hangolás közben csodás hangszínt produkál, azzal is a fülünket kényeztetik, ahogy a különböző hangszerszekciók visszadobják az első hegedűsnek az ügyeletes „A” kamarahangot.

Mivel ezúttal a színpadon csak a vonók táncolnak a kifeszített húrokon, zseniális ötlet, hogy Lengyel Menyhért (1880-1974) groteszk pantomimjának szövegét kivetítőn olvashatjuk. Ahogy felharsan a zene és megjelenik az első mondat, mozizunk. Bartók zenéjét Fischerék olyan minőségben szólaltatják meg, ami azonnal felszámolja konkrét időhöz köthetőségét. Bár privát vetítőmben a mozi hőskorára emlékeztető fekete-fehér képek peregnek múlt század eleji figurákkal és gesztusokkal, a zene a jelenről szól, hiteles és átélhető, akár egy jó skandináv krimi.

Három csavargó a nagyváros valamelyik zajos kerületében arra kényszerít egy fiatal lányt, csaljon fel magához férfiakat, akiket ők kirabolhatnak. Mint egy népmesében, három próbálkozás történik. Az első pénztelen öreg gavallér, a második egy lúzer fiatalember, a harmadik egy gazdag kínai. A kínait a csavargók megfojtják, leszúrják, felakasztják, de az addig nem hajlandó jobb létre szenderülni, míg övé nem lesz a lány. A lányt meghatja a vágy és undorát legyőzve odaadja magát neki, mire a kínai kialszik, mint egy villanykörte.

Bartók már 1918-ban megírta a művet, hangszerelését azonban csak 1924-ben fejezte be. A Mandarin ősbemutatója Kölnben akkora botrányt okozott, mint Sztravinszkij Tavaszszentelője Párizsban. Nem annyira a zene, mint a nyílt színi aktus és orgazmus verte ki a biztosítékot a nyárspolgár közönség soraiban.

A Mandarint Fischer Iván a vágy apoteózisaként szólaltatja meg. A „nyitány” nagyvárost rajzoló, autódudáktól harsogó pokoli zenéje a lány klarinéton felbúgó, kezdetben kelletlen magakelletésében oldódik fel, majd a fiatal fiúval szenvedélyes táncba torkollik. A „Hajsza”, noha nélkülöz minden hatásvadász eszközt, katapultálja a közönséget. Fischer Iván varázslói képessége, hogy a Fesztivál Zenekar olyan plasztikus képet fest a Mandarin történésének minden egyes mozzanatáról, hogy ha megkérdeznénk a nézőket, mindenki aprólékosan le tudná festeni, hogy néznek ki a dráma szereplői, de még a lakás berendezési tárgyairól is pontos képet adnának.

A kékszakállú herceg vára

A mandarin halála az odaadás mindent magába sűrítő pillanata. Ez a motívum kapcsolja össze a két művet, ez a Kékszakállú központi problémája is.

A prológot Fischer Iván mondja a közönség felé fordulva. Skandálása nélkülöz minden manírt, hihetetlenül szuggesztív és felemelő.

A „Zene szól”-ra bal kezével megindítja a zenekart, és ami utána történik, az valódi, kétszemélyes opera. Soha a műnek ennyire operai jellegét még nem hallottam megszólalni. Ez alatt azt értem, hogy a mű kettősségét alkotó szimbolikus-reális szférából Fischer a reálisat, az emberit, a pszichológiai aspektust erősítette fel.

A zenekari hangzás és a két szereplő megszólalásai kezdetben rendkívül líraiak. A líraiságot a kíváncsiság generálja. A herceg vára bár sötét és félelmetes, titkaival vonzó és csábító.

Perencz Béla nemes baritonja méltó párja Szántó Andrea (interjúnk vele erre olvasható) érzékeny-érzéki mezzójának. Mindketten sérültek, Kékszakállú és Judit, ahogy azok vagyunk mindannyian. Az intimitást keresik egymásban, a feltétlen szeretet, amit senki nem kapott meg.

Judit ezért elhagyta a családját, de még a vőlegényét is, Kékszakállú pedig ad még magának egy esélyt, hátha most megtalálta azt a nőt, aki feltétel nélkül fogja őt szeretni.

Perencz zseniális alakításában a Kékszakállú egészen az utolsó pillanatig reménykedik. Annak ellenére, hogy Judit „beavatása” az ő privát sorskönyvébe eleve kudarcra van ítélve. Először jól ráijeszt a nőre (kínzókamra, fegyverraktár), majd kitartásáért megjutalmazza, elhalmozza gazdagsággal. Amikor a kincseskamra ajtaját feltárja, Perencz kisfiús büszkeséggel Judit felé fordul. Ez az egyetlen, beszédes mozdulat a részéről az egész előadás során.

Szántó Andreából Fischer Iván a juditság valamennyi árnyalatát előcsalogatta. Kezdetben megszeppent kislány tele kíváncsisággal, az odaadás iránti vággyal.

Kékszakállú egyre bosszúsabb, mert úgy értelmezi, az ajtók kinyitását Judit szeretete feltételéül szabja.

Pedig nem, Judit nem csak akkor szereti, ha a herceg kinyitja az ajtókat, hanem annál jobban szereti, minél inkább kitárulkozik. Ezért a kislányból lassan nővé érő Judit nőiessége és vonzereje teljében már csak a kétségbeesésnek tud hangot adni, míg Kékszakállú belőle is bábut farag.

Szántó Andrea a bebábozódás folyamatát olyan döbbenetes erővel, színészi képességgel és vokális tudással valósítja meg, hogy túlzás nélkül állíthatjuk, korunk legnagyszerűbb Juditját halljuk.

„Övé lesz már minden éjjel, és mindig is éjjel lesz már.” Na, ugye, megmondtam, hogy így lesz, pedig mindent elkövettem, hogy ne így legyen. Ez Kékszakállú keserű konklúziója. Nem tudta felülírni saját sorsforgatókönyvét, nem akarta észrevenni, hogy a négy nőben saját sorsának igazolását kereste. A pszichológiában a tranzakció analízis ezt hívja perverz nyereségnek.

Hogy a Művészetek Palotájának koncerttermét három egymást követő este megtölti a Bartók zenéje iránti kíváncsiság, az mégiscsak azt jelenti, hogy legnagyobb zeneszerzőnknek végül sikerült prófétává lennie a saját hazájában.