figaro

Fotó: Művészetek Palotája-Pető Zsuzsa

Utolsó operájával Richard Strauss pontot tett a műfaj akkor 350 éves történetének végére. A Capriccio az opera keserédes, parodisztikus hattyúdala. Aki a hétfői bemutatóról lemaradt, csütörtökön (március 14.) még bepótolhatja. Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok élén egy tucat szuper énekessel igazi színházi élményben részesíti a közönséget. Emellett pár kérdésünkre is válaszolt.

Komolyan fontolóra vettem, föláldozzam-e a vasárnap délutánomat a Capriccio főpróbájának kedvéért. Utólag szégyellem, hogy hezitáltam. Kár lett volna kihagyni. Bár Strauss Capricciója nem könnyű falat, ahhoz, hogy minden ízében élvezni tudjuk, valószínűleg el kellene végezni a zeneakadémiát.

Mert hiába hallgattam végig húsz év alatt amatőr zenerajongóként Jacopo Peritől (1597) Richard Straussig az operairodalom (és a zenetörténet) nagyjait, így is Ariadné nélkül, vakon bolyongtam a mester utalásainak szövevényes labirintusában. Az elején még megörültem, hogy lám, ez Gluck Iphigéniája, de aztán a zenei szálakból szövődő pazar perzsaszőnyegben csak sejtés szintjén derengett fel itt egy Mozart, ott egy Bach, amott egy Wagner, vagy számtalan önidézetet a mestertől. 

És mégis hatott, működött, mint egy Tarantino-film, amely a képein keresztül nem pusztán felidézi a filmtörténet számos epizódját, hanem újra is teremti mindazt, amire utal. Strauss ugyanígy teremtett új zenei nyelvet az operairodalom korábbi hangjaiból. Szóval mégsem kell akadémiai diploma. Hátradőltem, és élveztem az előadást, mint Kovács úr, amikor ellopta az Operaházat.

Na, nem mintha Clemens Krauss librettója tele lenne akcióval. Legalább annyira nem történik benne semmi, mint egy Csehov drámában. Csupa ácsorgás és ücsörgés.

A gróf szerepében Bo Skovhus

A színpadkép 18. századi kert, dimbes-dombos angolosra nyírt pázsittal, rokokó bútordarabokkal, melyek közül az íróasztal és a csembaló a tulajdonképpeni két főszereplő.

Az íróasztalnál Olivier, a költő, a csembalónál Flamand, a muzsikus. Van egy grófnőnk, egy grófunk, egy színigazgatónk, egy színésznőnk, egy súgónk, és még sokan mások. Színház a színházban, opera az operában, bohókás eszmefuttatás arról, vajon melyik a fontosabb, a zene vagy a szó. A költő és a zenész persze nem csak az elsőbbségért, hanem a grófnő szerelméért is verseng. A gróf a grófnő testvére, mégis az az illúziónk támad, mintha ők ketten egyenesen Mozart Figarójából csöppentek volna ide. Vagy mi csöppentünk oda?

Amikor a próba után sikerül pár szót váltanom Kocsis Zoltánnal, nekiszegeztem a kérdést, nem anakronizmus-e, pláne ma, Strauss Capricciója.

"Sem ezt, sem a többi művét nem érzem anakronisztikusnak. Strauss mindig időszerű problémákat feszeget. A Capriccióban az összművészet felett tör lándzsát. Szép példája ennek az a jelenet, amikor a gróf és a színigazgató valósággal megátkozza a zenekart, mondván, hogy hangerejével megfojtja az énekest. Ugyanakkor nem lehet egyetlen alkotóelemétől sem megszabadulni, mert akkor nem beszélhetünk összművészetről. Strauss belekódolta, hogy a grófnő tulajdonképpen Flamandot választaná, de feláldozza magát, hogy az opera megszülethessen. A végén egy szomorúsággal teli, de mégis boldog grófnőtől búcsúzunk" – hangzik Kocsis válasza.

Bo Skovhus, Meláth Andrea, Raimondi Ildikó

Mi teszi élővé ezt az előadását és befogadását tekintve is nehéz művet? – kérdezem. „A parodisztikus elem, amely a darab minden figuráját és pillanatát áthatja. Mindenki mindenkit kifiguráz” – mondja a karmester. Apropó figura. Kik ezek az alakok?

„Mindegyiknek megvan a maga konkrét elődje a valóságban, illetve az operairodalomban. Múltjuk van, nem a semmiből csöppentek ide. A költőben Hugo von Hofmannsthalra, a színigazgatóban Max Reinhardtra, a komponistában magára Straussra ismerhetünk” – teszi hozzá Kocsis.

Ennyi jó hang szerencsés együttállása ritka szép csillagképet rajzol a Müpa színpadára, amit Markus Pysallnak sikerült hitelesen operásítania. Hogy Rebekka Stanzelnek, a rendezőnek mi dolga akadt, nem is tudom. Valószínűleg neki köszönhető az énekesek spontánnak ható, természetes mozgása. A zenekar az árokban, minden hangjegy a helyén. Kocsis pálcája nyomán történik valami.

Raimondi Ildikó grófnője mozarti törékenységével, magabiztos, fényes, érzékeny hangjával érző emberi lényt teremt egy operafigurából. Bo Skovhus valóban mintha a Figaróból ugrott volna át ebbe a szerepbe. Az áthallás tökéletes, tényleg énekelte Almavivát  Harnoncourt pálcája alatt.

Furcsa, hogy a közös nevező a természetesség, pedig az egész Strauss-zene és probléma alaposan kimódolt. De úgy tűnik, az önirónia és a paródia mindent visz. Az idős zeneszerező a halál alagútjának bejáratánál felteszi a nagy európai kérdést: ha nem tudunk mit kezdeni az élettel, akkor feltétlenül művé kell transzponálnunk? Az opera itt túlmutat műfaji önmagán. Magát a műalkotást szimbolizálja.

Közben megy a mókázás, a szerző nagyokat nevet magán, és ebben jobbkeze Franz Hawlata erőteljes színigazgatója, Jörg Schneider komponistája, Haja Zsolt költője és Meláth Andrea nagyszerű színésznője. A szolgák is felsőfokon teljesítenek. A Capriccio Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok és a kiváló szereposztás tálalásában ínyenc falat.