Liszt szimpatizált a magyar függetlenségi törekvésekkel, de nem volt feltétlen híve a forradalomnak. Széchenyit nagyra becsülte, Kossuthot locsogó nacionalistának tartotta, aki tévútra vezette az országot.

Zongoristaként lábai előtt hevert a fél világ, korának szupersztárja volt, akinek koncertjein csak azért nem sikoltoztak a hölgyek, mert az uszkve 120 évvel később jött divatba. Az ájulás viszont bevett formája volt az érzelemnyilvánításnak, sőt egyesek odáig vetemedtek, hogy összegyűjtötték a virtuóz zongorista szivarhamuját, kávézaccát, vagy karkötőt csináltattak elpattant zongorahúrjaiból.

Liszt Ferencnek része volt mindabban, ami a ma sztárjait sztárrá teszi: botrányos szerelmi históriák, tivornyák, egyetlen pillantásától elaléló nők, pénz, és több mint 1000 koncert nyolc év leforgása alatt.

Liszt kozmopolita volt, igazi européer, aki Párizs, Róma, London, Budapest, Weimar között ingázott, és bár többnyire németül és franciául beszélt, anyanyelve egyértelműen a zene volt.

„Magyar volt szívében, a zene iránti szeretetében német, külső mivoltában és irodalmi kultúrájában francia, arisztokratikus felfogásában angol, és a képzőművészetek iránti rajongásában olasz. Minden volt, ami egy ember lehet: egy egész világ kicsiben” – írta róla gróf Zichy Géza, ami a mából nézve úgy hangzik, mint valami európai hitvallás.

1848 Liszt életében fordulópontot jelentett, bár ennek nem sok köze volt a politikai eseményekhez. Ekkor döntött úgy, hogy befejezi szupersztár-pályafutását, Weimarban összeköti életét Carolyne de Sayn-Wittgenstein hercegnével (akivel végül nem sikerült legálissá tenniük együttélésüket, mert a pápa nem engedélyezte Carolyne házasságának felbontását a herceggel), és energiáit a zeneszerzésnek és a karmesterségnek szenteli.

1848 forradalmi tavaszán Liszt Ferenc szerelmi lázban égett. Elvitte a házasságából és Oroszországból elszökött kedvesét Kismartonba és Doborjánba, hogy megmutassa neki gyermekkora színhelyeit. Közben volt ideje munkára is, áprilisra elkészült Hungaria című kantátája, amelyet egy levél tanúsága szerint a magyar Marseillaise-nek szánt.Itt az azonos című szimfonikus költeményt idézzük, amelyet 1854-ben írt.

Májusban kokárdával a gomblyukában érkezett Bécsbe, mégis inkább visszafogottnak mondható a magyar forradalomhoz való viszonya, mintsem lelkesnek. Állítólag ezt mondta a magyar forradalommal szimpatizáló bécsi diákoknak, akik bécsi szállodája előtt vártak rá: „Amikor a hangszerek elfoglalják helyüket, még mindig kell egy ügyes karmester, aki összehangolja különféle hangzásukat.[...] A hangszerek a helyükön vannak, de még nincs meg az ügyes karmester. Hangzavar és lárma nem hoz sok eredményt. Olyan vezető kell, aki szuronyt szegez!"

A forradalom hatására született meg Munkáskórus című műve, amelynek bemutatásától azonban ódzkodott, úgy látszik nem akarta túlságosan elkötelezni magát. A sors fintora, hogy a kórusmű kottája végül egészen 1954-ig kallódott Weimarban, mígnem a Magyar Népköztársaság zeneműkiadója publikálta. „A szabadság erős kalapács, mely soha többé nem eshet ki a kezünkből" – ezt a szöveget remekül fel-, azaz ki tudta használni a kommunista propagandagépezet.

Hogy igazából mit gondolt Liszt ’48-ról, arra leginkább ezek a sorok világítanak rá: „Széchenyi nagyon józan, bámulatosan tevékeny és gyakorlatias zsenialitással megáldott ember volt, aki tudatában volt kora és hazája igényeinek. Mérhetetlenül nagy szolgálatokat tett Magyarországnak, ahol jogosan örvendett páratlan népszerűségnek, mindaddig, amíg Kossuth felül nem kerekedett a locsogásával, és az egész nemzetet tévútra nem vezette.

Sajnos e pillanatig még mindig ezen járunk, s nemigen látom, hogy a kizáró patriotizmus e forró lázából bármi jó eredmény születhetne, mert ez csak szelet vet, s majd vihart arat. Ha következetesen és hűségesen követték volna Széchenyi példáját és módszerét, Magyarország ma minden bizonnyal erős és virágzó volna – ide visszatérni azonban, félek, már túlságosan késő. A dolgok ezen állása bizonyára megfelel másoknak – de közülünk azok, akik őszintén szeretik hazájukat, lelkük legmélyén bánkódnak emiatt!"

Ugyanakkor számos 48-as menekültnek nyújtott segítő kezet a forradalom leverése utáni években, például Reményi Ede hegedűművésznek vagy Szerdahelyi Ede zongoristának, aki hálából Lisztnek ajándékozta azt a néma hangszert, amelyet cellatársai eszkábáltak neki a börtönben, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. A különös hangszer ma is látható Liszt hagyatékában. De közbenjárt Jósika Miklós, Teleki Sándor és László érdekében is.

Végül még egy zeneművet ihletett a magyar szabadságharc: a Harmonies poétiques et religioses (Költői és vallásos harmóniák) sorozat Funerailles című darabjáról korábban úgy vélték, hogy Chopin halálára készült, aki 1849 októberében hunyt el. Mivel azonban a kéziratos vázlat a „magyar” alcímet viseli, nyilvánvaló, hogy a mű október 6. emlékére íródott: Liszt nem zeneszerzőtársát gyászolja benne, hanem a bukott szabadságharcot.Ebből idézünk.

 

Forrás: Liszt Ferenc válogatott levelei (1824-1861), szerk. Eckhardt Mária, Zeneműkiadó, 1989