figaro

Fotók: Pályi Zsófia [origo]

Vásáry Tamás Liszt A-dúr zongoraversenyét játssza most pénteken a Művészetek Palotájában, ahol a Turkish Presidential Symphony Orchestra kíséri Erol Erdinç vezényletével -  bónuszként török kortárs művet és Csajkovszkij IV. (f-moll) szimfóniáját is meghallgathatjuk. Mi a köze a könnyű- és komolyzenének a szexhez és jógi meditációhoz? Miért élnek a fiatalok folyamatos feszültségben? Fontos-e, hogy Mozart idejében nem volt villany? Interjú.  

Milyen üzenete van a péntek esti török-magyar közös produkciónak?

Mindig elbűvölt Törökország, valahányszor ott jártam, éreztem, hogy szorosabb szálakkal vagyunk összebogozva, mint azt gondolnánk. Vegyük csak a nyelvet. Egyetlen más néppel sincs ennyi közös szavunk. Egyszer Kusadasiban bementem egy üzletbe, mert sapkát akartam vásárolni, és csak mutogattam a fejemre, hogy mit szeretnék. Erre az eladó mosolyogva megszólal, sapka. Hát persze, ez is egy közös szókincsünkből (sapka – şapka). Anno a török hódoltság nem csak elnyomást jelentett, hanem egyfajta kulturális összefonódást, aminek a nyomait a nyelven túl máig őrizzük kollektív tudatalattinkban. A háborúk nem arról szólnak, hogy a népek gyűlölik egymást. Vezetők, politikusok sakkoznak a tömegekkel, akiket mindig könnyű belelovalni egy kis bűnbakkeresésbe. Az emberi kapcsolatok, hétköznapi tapasztalatok azonban sikeresen felülírják és emberarcúvá teszik a politika által démonizált ellenséget. A zene sokat segít abban, hogy a másikban felismerjük önmagunkat.

Játszott együtt korábban is ezzel a nálunk ismeretlen, de amúgy nagy múltú és hírű együttessel?

Igen, egyszer vezényeltem őket Ankarában, mint ahogy az isztambuli opera zenekarát is. Kellemes emlékeim vannak a közös munkáról.

Erol Erdinç önhöz hasonlóan karmester és pianista. Akár helyet is cserélhetnének. Mi lenne a különbség a két előadás között?

Óriási. Mint amikor ugyanazt a szerepet két színész játssza el. Vannak művészek, akik egyformán frazíroznak, egyformán közelítik meg a művet, mégis egészen más a hatásuk.

Min múlik a hatás? A személyiségen?

Van erre egy jó sztorim. Minden idők legnagyobb balettművésze volt Anna Pavlova. Nem a testével, hanem a lelkével táncolt. Egyik előadás után a közönség elkísérte őt a hotelig, és letáborozott az ablaka alatt. Pavlova kiment az erkélyre, szétszórta a virágokat, amiket kapott. Majd megkérdezte orosz parasztlány öltöztetőjét, szerinte miért van ő ilyen nagy hatással az emberekre? "Azért, Madame" - mondta a lány kis tűnődés után, "mert amikor táncol, az emberek elfelejtik a szomorúságukat". Pavlova feljegyezte a naplójába: "Mostantól tudom, miért táncolok. Mielőtt zongoristaként kimegyek a pódiumra, mindig tudatosítom magamban, azért vagyok itt, hogy játékommal elűzzem az emberek szomorúságát."

Izgul?

Ha dirigálok, akkor nem. Ha zongorázom, akkor igen. Mert hát kiben bízhatok olyankor? A fejemben, a kezemben? Mi van, ha elfelejtem, hogy mi következik éppen; mi van, ha hibázok? Mit szólnak a kollégák, a kritikusok? Ezeknek a kérdéseknek persze nem szabad felmerülniük. Komoly lelki előkészületre van szükség, egyfajta transzállapotba kell jutnom ahhoz, hogy az előadásom révén az emberek átkerüljenek abba a magasabb dimenzióba, amely mindannyiunkban benne van, csak nem feltétlenül tudunk róla.

Mikor elégedett a játékával?

Akkor játszom jól, ha elfeledkezem magamról. Ha kiürítem az egómat, és csak eszköze vagyok a műnek, ami rajtam keresztül megszólal. Olyan ez, mint a meditáció.

Csak a klasszikus zene képes az embert magasabb dimenzióba juttatni? Miért nem hallgatnak Chopint, Mozartot a fiatalok? Mi a különbség könnyű és komolyzene között?

A popzene olyan, mint a szexuális kielégülés. A klasszikus zene viszont magasabb tudatállapotba repít. Olyan, mint amikor a jógi a meditáció során a legfelső csakrában eléri a szamádhit. Az az élmény a szexuális élvezet tízezerszerese. Persze mindkettő relaxál. A mai fiatalok óriási feszültségben élnek. Az óvodától kezdve azt sulykolják beléjük, hogy legyenek különbek a másiknál. A megfelelési kényszerben hamar kimerül, elfárad az ember. A könnyűzene valószínűleg sokat segít abban, hogy oldja a feszültséget. A klasszikus zene élvezetéhez azonban valami több kell. Valójában a befogadónak kell felépítenie, létrehoznia a művet. Kreatívvá és alkotóvá teszi hallgatóját, akinek követnie kell a zenét, és ez meditációval határos koncentrációt, figyelmet igényel. Ugyanúgy, ahogy elkezdünk olvasni egy szépirodalmi művet. Ha nem emlékszem az előző mondatra, sosem fog összeállni a szöveg regénnyé. Egyébként azt tapasztaltam, hogy sok fiatal hallgat klasszikus zenét. Évekkel ezelőtt volt egy sorozatom, zongora mellől meséltem zeneszerzőkről. Az volt a címe: A zenén túl. Engem is meglepett, milyen sok fiatal volt rá kíváncsi.

Mi van a zenén túl?

Minden zene: történet. De nem racionális, hanem magasabb, emocionális tudatsíkon zajló történet. Mindig a legfőbb kérdéseket teszi fel. Kik vagyunk? Mi az életünk értelme? Mit kezdjünk test és lélek kettősségével? A zene mindig arról mesél nekünk, hogy a szellem halhatatlan, hogy valójában isteni lények vagyunk.

Lisztnek kitüntetett szerepe van az ön életében?

Nagyon szeretem a zenéjét, de kitüntetettnek nem nevezném. Lelki rokonságot érzek vele, nagyon közel állnak hozzám az emberi problémái, kérdésfelvetései.

Milyen művet vinne magával egy lakatlan szigetre?

Elsősorban Mozart-operákat. A Varázsfuvolát, a Così fan tuttét, de nehezen tudnék lemondani a Don Giovanniról vagy a Figaróról.

Partitúrát vinne vagy előadást?

Előadást.

Sajátot?

Igen. Régebben voltak ugyan kedvenc előadásaim Karajannal, Furtwänglerrel, Klempererrel. De miután megtanultam és magam is elvezényeltem egy-egy művet, azt vettem észre, hogy már nem értek egyet a szeretett elődök interpretációival. Nem mindenben tudtam velük azonosulni többé, a mű a sajátommá vált azáltal, hogy rajtam keresztül szólalt meg. Adhatunk-e többet egy műhöz, mint hogy rajtunk keresztül szólal meg?

Sosem utánzott senkit?

Erről egy keleti mondás jut eszembe. "Inkább éljek tökéletlen életet, ami az enyém, mint tökéleteset, ami valaki másé". A mai fiatalok közül sokan beleesnek abba a hibába, hogy kópiákat adnak elő. Egyszer elmentem egy francia hölgy koncertjére. Chopint játszott. Pontos másolata volt az én előadásomnak, és ettől elég rosszul éreztem magam. Amikor a koncert után udvariasságból lementem az öltözőbe gratulálni, felcsillant a szeme, és így kiáltott fel: „A maga lemezét hallgatva tanultam meg a művet”. Mennyivel jobb lett volna, ha van saját elképzelése! Manapság is látom egy-egy tanítványon, hogy úgy akar játszani, ahogy én játszom, mert az gondolja, nem tud hozzátenni semmit az adott darabhoz. De ez zsákutca.

Sosincs lerágott csont az ön számára?

Olykor megtörtént, hogy mire megtanultam egy művet, elvesztette a hímporát. Csak a varázs múlt el, a konstrukció, a zenei épület megmaradt. Az ellenkezőjét is átéltem, hogy minél többet játszottam egy darabot, annál többet adott. Amikor Beethoven V. szimfóniáját dirigálom, mindig azt érzem, belehalok. Mozarttól mindig egyre többet kapok. Olyan is előfordult, hogy egy darab iránt elvesztettem az érdeklődésemet, de aztán évek múlva ismét úgy játszottam, mintha az első alkalom lenne. Lisztről tudjuk, hogy mindig fantasztikusan muzsikált, de akkor volt a legjobb, amikor hosszú idő után újra elővett egy darabot, és a tanítványainak eljátszotta. Ugyanezt érzem én is. Amikor egy sokáig pihentetett darabot tanítok valakinek, és megmutatom, akkor játszom a legjobban.

Sosem érintették meg irányzatok? Ha már Mozartnál tartunk, például a historizmus? Eredeti hangszereken játszani?

Nem vagyok az eredeti hangszerek híve. A zeneszerzők mindig előnyben részesítették a modernebb hangzású hangszereket. Abban a pillanatban, hogy megszületett a hammerklavier, Beethoven arra írt szonátákat. Valahogy az az érzésem, a historikus előadóknak fontosabb Bach parókája, mint az agya, a lelke, a szelleme. Kicsit olyan az egész, mintha ma valaki kizárólag gyertya mellett hallgatna Mozartot, mondván, hogy akkor még nem volt villany.

A historikus karmester azt mondja, hogy előadásával a szerzőt szolgálja.

Ennél is többről van szó. Hadd világítsam meg egy zen-buddhista történettel. A tanítványok körbeállják haldokló mesterüket, aki egyszer csak kuncogni kezd. Kérdik, min nevet. Azt válaszolja: "Azon, hogy milyen ostoba voltam. Ott ültem a forrás partján, jöttek hozzám az emberek, és én csészében adtam nekik inni, ahelyett, hogy azt mondtam volna, menjetek a forráshoz és igyatok." Amikor te a lelkedet adod egy műbe, a forrásból merítesz. Az nem a komponista útmutatása. A forrás benned van.

Operát viszonylag keveset dirigált.

Igen. Mozarttól szinte mindent, de amúgy tényleg keveset. Pedig ha nem emigrálok ’56-ban, beköltözöm az operába, és ki sem mozdulok onnan. Imádom Verdit, Puccinit. A Bohémet például szintén magammal vinném arra a szigetre.

Mást, a nem operaszerzők közül?

Rajongok Beethovenért, Brahmsért, Bachért. Vagy Debussyért, pedig benne nincs is dráma. Viszont az Egy faun délutánjáért odaadnám az életemet.

Karmesterként vagy zongoristaként nehezebb megtanulni egy darabot?

Egy Beethoven szimfóniát karmesterként megszólaltatni a színpadon mindössze pár nap felkészülést igényel. Egy zongoraművel kiállni a pódiumra csak hónapokig tartó gyakorlás után lehet. Ennyi időt eltölteni egy művel, az már házasság. Sokkal több energiát, figyelmet és odaadást igényel.